Page 1 of 2

  Fésűs Éva - Mese egy vadkörtefáról

Hogy a girbe-gurba derekú, magányos vadkörtefa hogyan került a gyalogút szélére, azt már

senki sem tudta. Bizonyára valami kósza szél hozhatta magával, sok-sok éve.

- Mit hoztál? Mit hoztál? – kérdezték tőle a virágok, a szél pedig pajkosan válaszolt:

- Gyimetgyomot, vackormagot!

- Vidd innen, vidd innen! – kapkodták bóbitás fejüket a virágok, a szél pedig tovább szaladt a

fiatal gyümölcsösbe.

- Mit hoztál? Mit hoztál? – kérdezték a kényes csemetefák.

- Gyimetgyomot, vackormagot!

- Vidd innen, vidd innen! – csapkodtak a zsenge ágak, mire a szél megfordult, neki az erdőnek,

de ott meg a tölgyek állták útját.

- Hé, te! Mit hoztál?

- Gyimetgyomot, vackormagot! – bohóckodott a szél, de a büszke fák haragosan rázták

lombjukat.

- Vidd innen, amíg szépen mondjuk!

Elejtette hát a szél a vadkörtemagot a gyalogút mellett, az erdő és a gyümölcsös között, és

mint aki jól végezte dolgát, tovább futott.

Ki is nőtt azon a helyen a vadkörtefa, aki senkinek sem kellett, s még a gyalogút is

berzenkedett, amiért egy kis kerülőt kellett tennie miatta. Idővel azért megszokták, hogy ott áll,

de még a virágok is vackornak csúfolták. Ágain néha szarka cserregett, vadgalamb

tollászkodott, csak fészket nem rakott rá senki, pedig nagyon szerette volna.

- Alacsony vagy! – fitymálta a rigó, és inkább egy jegenyére szállt, mert az azt ígérte, hogy az

égig hintáztatja.

- Nincs rajtad alkalmas odú! Sajnálkoztak a cinegék. – Bezzeg a tölgyeken kettő is akad!

Aztán a csókák lármáztak elégedetlenkedve körülötte.

- Sehol szomszédság, akivel jót lehetne veszekedni! – És elrepültek az erdőbe.

Körtéit szívesen leszórta, de még a süncsalád sem telepedett le alája.

- Brrr!... – mondta az öreg sün, amint belekóstolt a fanyar gyümölcsbe, és inkább eldöcögött a

gyümölcsösbe. Ott illedelmes sorokban álltak a nemes gyümölcsfák. Fiatalok voltak, jól

ápoltak, és piros almáikkal, csengő barackjaikkal nem egyszer csúfondárosan kinevették a

vadkörtefát. Az ő ágaikat minden évben megnyesték és permet védte őket a kártevőktől. A

vadkörtefát nem védte semmi.

Egyszer harkály doktor végigkopogtatta és rosszallóan csóválta meg a fejét.

- Meglehetősen kukacos vagy, öregem! Miért nem vigyázol magadra? És milyen girbegurbán

állsz itt! Mintha egyszerre háromfelé akarnál elindulni. Végy példát a tölgyről, vagy a

jegenyéről és húzd ki magad!

- Megpróbálom! – reccsent nagyot a vadkörtefa, de bizony csak egy száraz ága törött le.

Összekoccantak a bóbitás virágfejek, amint közéjük bukott a fűbe.

- Mi az? – suttogták ijedten.

- Valami lesz! - mormolta a közeli patak.

Page 2 of 2

A hegyek mögött már reggel óta nyugtalankodott egy izgága vihar. Most elővágtatott,

felhőinge duzzadozott, villámos ostort pattogtatott.

- Uccu, világ, verekedni akarok!

- Irgum-burgum, hord el magad! – mordult rá öblös sziklahangon a hegyoldal, de a vihar tovább

vijjogott.

- Meg akarom mutatni, milyen erős vagyok! Ki birkózik meg velem? Na, ki?

Az erdő fái egymás nyakába borultak ijedtükben, és a gyümölcsösben földig hajlott minden ág.

- Gyáva népség! – kacagott a vihar. – Mindjárt csinálok nektek égiháborút, és minden fának

eltöröm a derekát!

Már éppen nekilódult, amikor a felkavart porfelhőben maga előtt találta a vadkörtefát. Az kitárta

göcsörtös ágait.

- Hagyd békén ezt a tájat! A kertben most érik a gyümölcs, az erdő tele van madárfészkekkel, a

fészkek alig-pelyhes fiókákkal.

- Hát aztán? Ki kérdezett?

- Te!... Azt kérdezted: kibirkózik meg veled. Hát majd én!

- No, akkor ki is téplek egyetlen csavarintással, te vackor!

Egy pillanatig dermesztő csend lett, aztán a vihar belekapott a vadkörtefába. Csavargatta,

tépte, cibálta, de mennél jobban rázta, az annál jobban kapaszkodott a földbe gyökérlábaival,

és annál hevesebben csapkodott bele a vihar szél felfújta kevély arcába. Közben minden

ágaboga recsegett, ropogott, alig maradt rajta körte, de nem hagyta magát. Mindig úgy

hajladozott, hogy a vihar ne tudja igazán megragadni, s végül már ő pörgette ágai között a

haszontalant. Bezzeg most jó volt, hogy olyan girbe-gurba, mert még a vihar is eltévedt rajta.

Dühösen kapkodott, s amikor látta, hogy nem megy semmire, mérgében a fához vágta

villámostorát. Sisteregve találta el az egyik ágát, de a következő pillanatban dörögve ráförmedt

az ég.

- Takarodj! Szégyelld magad, ez nem volt becsületes erőpróba!

A patak is tajtékzott.

- Mit tettél ezzel a szegény fával?

Az bizony tövig égett volna a villámostor tüzétől, ha el nem hasad a vihar felhőinge, és meg

nem ered az eső. Iszkolt a vihar megtépázva, vissza sem mert nézni. Ilyen csúfság még

sohasem érte.

A vadkörtefa elveszítette a legerősebb ágát. Most már nemcsak girbe-gurba volt, hanem

csonka is. Csodák csodájára, másnap ráröppent a rigó és azt kérdezte:

- Megengeded, hogy rajtad fütyörésszem el a legújabb dalomat?

Hogyne engedte volna! Aztán a cinegék jöttek és fürge csőrükkel végig tisztogatták. Amikor

megköszönte, azt válaszolták:

- Szívesen, szívesen, máskor is!

Sünpapa odahívta egész népes családját, és a sok lehullott vadkörtét mind a tüskéikre szedték.

- Nincs ennél kitűnőbb gyümölcs! – mondták.

- Nincs ennél derekabb fa hetedhét vidéken! – bólogattak a gyümölcskertben a fák.

- És milyen szép! – néztek fel rá este a bóbitás virágok, s halkan suttogták egymásnak:

- Látjátok?... Az ágaira fészket raknak a csillagok!