Nyírfalvi Károly: Azért a tizenhét szótagért

 

 

Reggelente, míg elsétálok a megállóba, kisutcákon visz az utam, s mint mélázó szamuráj, lassú léptekkel, folytonos figyelemben közeledem a cél felé, közben ügyelek a neszekre, zajokra, apró jelenségekre. A látvány gyakran szavakká, mondatfoszlányokká alakul, s végül kész haikuk gördülnek le ajkamról. Hosszabb szöveget nem is tudnék megjegyezni, a haiku meg illan, és huss tova is száll, a buszra szállva írom is le azonnal.

De miért épp haiku? Miért épp kelet?

Messzebbről kezdem. Kamaszkorom lázas éveiben rock-zenész akartam lenni, elsősorban énekes, na meg persze szövegíró. Kezembe került az Üvöltés, alcímében a megtévesztő szó: Szemelvények a beat irodalomról. Hangsúly a beat-en, ami akkortájt a rockzene régiesebb elnevezése volt, legalábbis azt gondoltam. Elolvastam, és bár igyekeztem dalszövegeket fabrikálni, a szabad vers szabadságtól fertőzött gőze alaposan megcsapott, és az irodalom felé vettem az irányt. S ha beat, akkor egyenes kanyar vezet a távol-kelet kultúrájáig, a zen buddhizmusig, s a zen hivatalosnak is tartott költészetéig, a domináns versformáig, a haikuhoz.

De mi a haiku?

„Egyedülálló formát használ a klasszikus japán költészet, amennyiben kötöttsége csupán a sorok (a mi időmértékes szótagértékeinkhez hasonló, de azzal nem mindenben azonos mértékű) moraértéke; más ritmustényezőt (rímet, alliterációt stb.) nem alkalmaz. A magyar műfordítók és a – világszerte elterjedt – japán versformákat saját verseikben alkalmazó költők e sorokat nem mora-, hanem szótagszámláló alakban adják vissza.

A nevezetesebb japán formák közül a magyar költészetre is igen nagy hatást tett a szimbolikus és metaforikus víziókat megörökítő haiku: ez mindössze három sor; sorainak eredetileg mora-, nálunk szótagszáma 5-7-5.” (Szepes Erika-Szerdahelyi István: A múzsák tánca)

Ez így elsőre nagyon száraznak hangzik. Viszont nagyon egyszerűnek tűnik. A kérdés joggal merül fel, miért készül manapság annyi haiku? Megfordítva: mások miért berzenkednek vele szemben, miért félnek tőle?

„ A haiku alapvető jellegzetessége, hogy nem mond el, nem is ír le – egyszerűen fölmutat egy tényt, lehetőleg köznapit.” (Miklós Pál: A Zen és a művészet)

Sok szerző és olvasó idegenkedik a haikutól, és olykor csak zsigerből, különösebb érveik nincsenek. Másoknak túl rövid, mire belekezdenek az olvasásba, véget is ér. Megint másokban a blöff érzetét kelti. Sokan megpróbálkoznak vele, mert rövidsége a könnyebbség benyomását kelti. Tizenhét szótagot nem olyan nagy kunszt kipréselni magunkból. De nem is oly egyszerű, mert akkor igazi, ha egyetlen lendülettel készül, mint egyetlen ecsetvonással festett könnyed kép.

Egy haiku születéséhez sok hasonlóan megélt felfénylő pillanat kell, s nem is gördülhet más kezünkről, tollunkból a papírra, mint tizenhét szótag, szelíd határozottsággal megfogalmazva három sorban.

Senki nem tudja, hogyan született az első haiku, de nyilván spontán módon, aztán e spontán forma törvényszerűen ismétlődött, így alakultak ki ismérvei. Mondják, a haiku rövidített, csonkított tanka, mások szerint a tanka túlírt, túlcsordult haiku. Mindegy is. A lényeg, az ember nem elhatározásból ír haikut, hanem mert hosszas próbálkozások után, nem is írhat mást, mint a színész, ha kellően belebújt a szerepébe, az adott helyzetben nem is mondhat mást, mint amit megírt a szerző, kegyelmi pillanat ez, ilyenkor elvileg tanulni sem kell a szövegét.

Jómagam nem érzek benne semmiféle idegenséget, hisz nem is vár el tőlem többet, mint a három soros, tizenhét szótagos tagolást. Ezen belül annyi egyéb lehetőségem van. A magyar haikuk élnek is ezzel, hiszen számos művelője ma már mindenféle témát képes haikuban feldolgozni. Léteznek haikufüzérek, amikor egy hosszabb költeményt haiku versszakokban ír meg valaki, s természetesen, ha valakinek a keze, a szíve, elméje nem áll rá erre, nem kötelező műfaj, de érdemes megpróbálni, mert zsebkendőnyi területen mozog az ember, adott esetben irdatlan súlyokat cipelve tanul kevésből alkotni, kevésbe sokat elrejteni, felgyorsult korunkban igen nagy kihívás a hosszú vers, szemben a haikuval. Bár három sor is lehet oly hosszú, mint a Háború és Béke, főleg, ha minden zamatát, alkotóelemét külön-külön ízleljük, elemezzük, s tesszük magunkévá.

Nyitottá, fegyelmezetté tesz, fejleszti a koncentráció-készséget, összehozhat távoli kultúrákat. Gondoljuk meg, kicsi a papír, nagy az indulat, írnánk levezetésül egy epigrammát, de még ahhoz is kicsi a felület, hát itt a jó öreg, ezerszer próbált haiku, miért ne, hátha épp indulatunkban sikerül? Mert végül is, a magyar haiku, mely sokszor közéleti jelleget ölt, nem más, mint távoli, idegennek vélt formában megírt epigramma. Csak nem okoz epeömlést.

Erőltetni nem kell, gyakorolni lehet.

A mandarin elmegy a festőhöz, és megrendel tőle egy elefántot ábrázoló könnyed, tusfestményt. A megállapodás szerint fél év múlva visszatér, és mondja, miért jött? A festő visszakérdez, mit is kért tőle, mire a válasz, hogy egy elefántot. Kis időt kér, úgy félórát, előveszi az eszközeit, és tíz perc múlva mutatja is a kész művet. Laza mozdulatokkal megfestett, táncoló elefánt látható a papíron. A mandarin néz, néz, és előáll a kaján kérdéssel, mihez kellett magának fél év, tíz perc alatt végzett. A festő karon fogja a mandarint, odavezeti egy szekrényhez, kinyitja,. Egyszeriben papírkötegek zúdulnak a földre, s mindegyik lap az elefántot ábrázolja különböző helyzetben, ezernyi meg ezernyi vázlaton. A festő elnézően mosolyog, a mandarin lehajtja a fejét, hallgat.

Milyen jó volna mindezt megírni egyetlen haikuban, s megelőzné megszámlálhatatlan kísérlet, vázlat. S miért ne, ha belülről fakad? Semmi sem lehet idegen, ami gazdagít. Nem kell írni, elég olvasni, tenni egy pillantást, egy olyan pillantást, már haiku lehet az is.

 

 

Nyírfalvi Károly