Nyírfalvi Károly: Na jó, de mi legyen a címe?

 

 

Legegyszerűbb, ha mindjárt az elején leleplezem magam. Nem gyakori, de ennek az írásnak előbb megvolt a címe, minthogy tudtam volna pontosan, miről fogok írni.

Nagy vonalakban elkészült az előzetes vázlat, majd valami szerencsés véletlen folytán ráakadtam egy bekezdésre, mely nagyon is ideillik, kockáztatva az in medias res féle kezdést, és az abból fakadó értetlenséget.

Íme az idézet: „Néha, mintha mentegetőzne a komoly hangért – és nem polgárpukkasztás okából –, Stevens a verseinek furcsa, a költeménnyel semmiféle kapcsolatban nem álló címeket ad, melyeket az amerikai írástudók eredménytelenül próbáltak értelmezni. Mit tartsunk az olyan címekről, mint „Le Monocle de mon Onle”(Nagybácsim monoklija) vagy „Akinek garathurutja volt”, mikor épp fel is cserélhetnénk, vagy valami egészen mással helyettesíthetnénk őket anélkül, hogy az utánuk következő verset a legcsekélyebb mértékben is megzavarnánk?” (Serge Fauchereau: Századunk amerikai költészetéről)

Azt a sajátos és egyszeri gondolatot húzza alá, miszerint a címnek csupán funkciója van, miképp az ember nevének, legalábbis az európai gyakorlat szerint. Az egyszerűsítés, ha szóba kerül a vers, ne kelljen már az egészet elmondani, gondoljunk csak bele, azt mondjuk Óda, s mindenki tudja, hogy József Attila Ódájáról van szó. Vagyis a cím funkciója a körülírás helyett az elkülönítő megnevezés.

Ahogy visszaemlékezem gyerekkori tanulmányaimra, gyakran tapasztaltam, hogy a címnek eleink nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget. Ezt bizonyítja, hogy a legtöbb népdalnak nincs igazi kitalált címe, hanem a gyűjtők a kezdősort kiemelték címnek. Ugyanez az eljárás sokáig élt a műköltészetben is. Talán csak a hasonlóságok elkerülése végett kezdtek kitalálni markánsabb, csak a szerző észjárására, és a mű szűken vett témájára utaló címeket. Az ilyen korai leíró címek precízek, egyben rendkívül terjengősek voltak, a praktikum szelleme túlhaladta őket, és megjelentek a rövidebb, megjegyezhető címek.

Napjaink szépirodalma sokféle címadási eljárást ismer és használ. Van, aki előre tudja, mi legyen a mű címe. Van, aki nem dönt előre, menet közbeni sugallatra vár. Igaza is van, úgy gondolom fontosabb, hogy milyen az adott mű, minthogy ütős legyen a címe. Van, aki címként kiemel egy sort a kész szövegből, van, aki a kezdősort teszi meg címnek, jelezvén az első, az indító sor központi szerepét, van, aki zárójelbe teszi a címet, arra utalva, hogy nem az a legfontosabb, de címnek lennie kell, különben nem lehet beszélni az adott versről. Az is gyakran előfordul, hogy sikerül egyetlen olyan jó kifejezést találni, amely magába sűríti a szöveg témáját, vagy jobb híján a cím műfaji megnevezés.

Nézzük a cím jelentőségét az olvasó szempontjából. Be kell vallanom, ha egy addig ismeretlen könyvet lapozgatok, hogy mely művet olvasom el azonnal, abban irányadó szerepe van a címnek. Akár tetszik, akár nem. Ha tetszik, akkor nincs kérdés, elolvasom a verset, ha nem tetszik, akkor azért, hogy vajon a szöveg is ennyire elrontott, vagy csak a címadó múzsa nem járt a helyszínen épp?

Ezek után miféle tanácsot adhatnék? Ne tulajdonítsunk a címnek túl nagy jelentőséget, ha jön, jön, ha nem, ne erőlködjünk. A vers a címmel kezdődik, de a megírás első mozzanata nem feltétlenül a cím kiválasztása. Eljárhatunk a korábban felsorolt módszerek szerint, találhatunk ki újakat is, verse, szövege válogatja, mikor mi a jó megoldás. Láttam már olyat is, hogy valaki számozta a verseit. Vagy, ahány sorból állt a vers, az a szám volt betűkkel kiírva címként. Aprócska feladvány, olvasót aktivizáló rejtvény. Mint olvasó, mint szerző bátran állíthatom, jó agytorna.

A végső következtetés: fontosabb a jó mű, mint a blikkfangos jó cím, mert mégiscsak a versnek kell mély nyomot hagynia az emlékezetünkben, ha sikerül egy jó címet találni, örüljünk, hogy majd az olvasó annak alapján emlékezik és beszél róla. Egy biztos, címet is úgy kellene adni, ahogy a természeti népek, az indiánok adtak gyermekeiknek: egy ideig figyelték a gyermeket, majd kapott valami csak rá jellemző, abszolút a személyiségét jelképező nevet. (Felnőttként egyszer indiántáborban is jártam. Minden gyerek maga választotta arra a tíz napra indián nevét. Én a következőt: Könnyű Toll. Kicsi voltam, vagyok, és viszonylag könnyen írok, ha megvan a téma és a lendület.)

Én egy ideje így próbálok címet kitalálni, keresni verseimnek. Nem mindig sikerül.

A legfontosabb tehát az ihlet, és hogy a címadás, -keresés legyen mentes minden görcsösségtől és agyalástól. Járható út még a munkacím, annak megtartása, az igazán jó műveket olykor maga a közönség is átkereszteli. Élik a maguk szerzőtől független életüket.

Tehát nincs recept. Csak a kegyelmi állapot cím- és névadáskor.

 

Nyírfalvi Károly