Nyírfalvi Károly: Miért írjunk, miért ne írjunk?

 

 

Ötéves lehettem, amikor azzal szórakoztattam a nagyszüleimet, hogy kiálltam aprócska konyhájuk végébe, és kieresztve a hangomat, elszavaltam a Föltámadott a tenger című verset. Biztattak is erre, és kamaszkorom végéig tartó gátlásaim ekkor még nem alakultak ki. Csak annyit érezhettem, hogy most figyelnek rám. Rám, aki amúgy kicsi és jelentéktelen vagyok. Talán ezért kezdtem el írni, mert valami mocorgott bennem, és nem volt más mód, hogy kitörjön.

Szüleim akkortájt minden névnapon kisebb összejövetelt tartottak, melyekre én nem voltam hivatalos, de a szomszéd szobából áthallatszott minden. Egyszer dacból, de mert hívtak is, felolvastam néhány zsengémet. Miről is szóltak azok a zöngemények? A kamaszkor fájdalmáról, a gyermek sértődéseiről, a szülők képmutatásáról. Meghallgatták őket, majd elhallgattak. Aztán megszólalt nagynéném, hogy ez mind szép, de egyszer én is leszek felnőtt és családos ember, és bár az ilyen versekkel helyére tehetem a lelkifurdalásomat, de az emberek nem olvasnak olyasmit, ami csak tükröt tart elébük. Eltelt pár év, míg rájöttem, valahol igaza van.

Közben értem, és az ízlésem is sokat változott. Korai költészetem folyton a felelősségről szólt, a közösségről, a másokért való aggódásról, talán, mert a meghatározó években úgy nevelkedtünk, divatos szóval élve, úgy szocializálódtunk, hogy a Kőltő lánglelkű, épp ezért, akár a mosónők, a költők is korán halnak, mert ők a társadalom élő lelkiismerete, és a világ fájdalmát kell viselniük a vállukon. Telt az idő, szaporodtak a versek, közben én is, ízlésem is változott. Verseim befelé fordulók lettek, s úgy gondoltam, nincs olyan erkölcsi magaslat, ahonnan teljes joggal ostorozhatnám az embereket hibáikért, botlásaikért, s ha ezt teszem, nevetségessé válok magam is. Nem így kell. Észrevétlen módszernek ott van a személyes példa, a vallomásos költészet útja, némi öniróniával fűszerezve, s miközben szórakoznak, és nevetnek rajtam, magukba is nézhetnek, nem azért, mert erre szólítja fel őket a vers, hanem mert észrevétlenül erre készteti őket a szeretettel.  

Rég lejárt a kamaszkor romantikus hevületének ideje, és csak a felelősség érzete maradt, az is inkább esztétikai értelemben. Fontos volt általában és versről versre tisztázni a költő szerepét, a mondandót, ha lehet, a hatásmechanizmust, a lehetséges közönséget. S mire megszólíthattam az olvasót, idáig jutottam, mert ars poeticának lennie kell, ha beledöglünk is:

Azt mondja:

a költők magányosak

írnak valahol a világ végén

családjuk nincs

koszlott agglegények ők

s ez így van mióta a világ világ

nem érdekel

én nem vagyok költő

verseket írok

sorokat egymás alá

Konkrétan: nem akartam megfelelni a várakozásoknak, nem akartam megmondó ember lenni, nem akartam mindig tisztázni, mit akarok mondani, ellenben igyekeztem világosan, érthetően, letisztult formában, és úgy írni, ahogy mások nem, még ha a téma jól ismert, közhelyszótárba illő tartalom, és fogalom volt is.

Olvasóként a következőket figyeltem meg magamon: szeretem, ha egy műnek rejtett közlendője van, ha nem akar feltétlenül nevelni, de érzéseket, hangulatokat vált ki belőlem, felkelti a figyelmem, szinte kikapcsol, egyszóval, mire a végére érek, még folytatnám, és újra kezdeném, gazdagodom tőle, de ha a szerző folyton megszólít, megmondó emberként erkölcsi önvizsgálatot vár tőlem, dacos leszek, és félreteszem az olvasnivalót. Mindez persze, nem vitatom, igencsak szubjektív értékítélet.

Oly korban élünk, amikor nagyon fontos lenne a megértés, az összetartozás érzése, ezt várnám a klasszikus értelemben vett közéleti költészettől is. Legyen szatirikus, maró hangú, vádló, de körültekintő, és hagyja meg a felfedezés, az olvasás gyönyörűségét az olvasónak. Ne fogja a kezem, ne vezesse a szemem, s legfőképp ne lenéző magaslatból akarjon változtatni; hajoljon le hozzám, értsen meg, segítsen megérteni önmagam, de ne szólítson fel.  

Oly korban élünk, amikor szükség volna a jó ízléssel megformált agitatív költészetre is, de valahogy mindig kilóg a lóláb. Az ilyen versek akarva akaratlan mintha az elkeseredett kisember hangján szólnának, megadva ezzel a lehetőséget, hogy a hatalom, mintegy szelepként hasznosítsa, közben az olvasók és a szerzők nem veszik észre, hogy mind ideológiai, mind szakmai értelemben hátulgombolósak.

Költő minden gyermek, de nem minden gyermek lesz felnőttként költő, az egyik elvész belőle. Optimális esetben megmarad a gyermeki tisztaság, na meg esztétikai értelemben a jóakaratú dilettantizmus zavargó nyüzsgése.

A legegyszerűbb, ha magunk vagyunk, azt írjuk, amit gondolunk, és igyekszünk hitelesek  lenni mindenféle szempontból. Lehet az írásnak sokféle célja, lehetünk mások szócsövei, lehetünk önmagunk és mások gyógyítói. A járható út sokféle, de legjobb, ha csak, mint más, a kezünket nyújtjuk, s az olvasóra bízzuk, mit kezd a verssel, szavaival.

Kafka, a tizenhét éves fiatalembernek Gustav Janouchnak mondta első verseit olvasva: Verseiben még túl sok a lárma. Majd folytatta is a megsemmisítőnek tűnő mondatot: Ez a fiatalság kísérőjelensége, a túláradó életerő bizonyítéka. Ezért hát maga ez a lárma is szép, habár semmi köze a művészethez. Ellenkezőleg! A lárma zavarja a kifejezést.

Vagyis ez a lánglelkű íráskényszer kortünet volna csupán, és van, aki egy életre úgy marad?

Egy saját példa az írás nem irányított hatásairól: nemrég olvastam Kafka Levél Apámnak című művét. Mű? Nem a nagyközönségnek szánta, sőt épp ezért nem is róhatjuk fel neki, hogy mennyire önző szempontok működtetik az írást. Teljesen mindegy, mi volt a szándéka, az a fontos, miféle visszhangot ver bennem, az olvasóban. Azt vettem észre magamon, elkalandozik a figyelmem, és azon töröm a fejem, milyen apa is vagyok én. Nem ez volt a szándéka, vagy ha rejtve mégis, hát elérte, de egyszer sem szólított fel arra, mint rossz könyvek, hogy kezdjek önvizsgálatba. Hát ez a kutya, ami el van itt ásva. Legyen a költő önmaga, és elégedjen meg ama visszajelzéssel: tudja, én is így érzem, csak nem tudom ilyen szépen megfogalmazni.

Csuda tudja, miért éppen itt jut eszembe, de Nagy László mondta nem egyszer: még szomorú verset is csak jókedvűen lehet írni. Azt gondolom, csüggedtségünkben olykor elvész az önkontroll, és elfelejtjük az olvasót is. Az önsajnálat, s a köldöknézés is csak akkor működik, ha egyetemessé növelhető a mondandónk.  És merjünk írni, ha feszít az érzés, ne törődjünk az adott pillanatban semmivel, csak, ha kihűlt a varázs, ne feledkezzünk meg a gondos utómunkáról. Az önismétlés vádjától nem kell félni, hogy is mondta a híresen szűkszavú, ám sokat mondó kortárs, Fodor Ákos? Ha jó volna a memóriám, nem lenne életművem.

Fel-fel hát a parnasszusra, szülessen sok szép vers, és bízzuk a többit a gyermekszívű, felnőtt, bölcs olvasóra.

 

 

Nyírfalvi Károly