SZOMBAT REGGEL HÉTKOR A TELEFON VISITÁSA ÉBRESZTETT. Figyelmen kívül hagytam. Először azért, mert nem tudatosult bennem, hogy az én telefonom csörög. Ez az istenverte dolog folyton a legördögibb refrént ismételgette, amit valaha írtak: Ring-ding-ding-ding-ding-ding-dingeringinginginginginginging, és azt kérdezgette, mit mond a róka? A kardomat tettem volna rá, hogy az örökbefogadott gyerekem, Julie úgy gondolta, vicces lenne megváltoztatni a csengőhangomat valamire, ami komoly traumát okoz.

Csak egy csendes hétvégét akartam, egy jót kajálni, és tíz óra alvást, hogy bepótoljam az egész heti hiányt. Nyolc óra elég lett volna. Sőt, még hat is.

Három perc után úgy döntöttem, hogy ideje befogni a kapuzárási pánikban szenvedő alak száját, akinek legnagyobb baja, hogy nem tudja, mit mond az az átkozott róka. Anélkül vettem fel, hogy megnéztem volna ki hív.

- Remélem a Húsvéti nyuszi vagy – mondtam egy elfojtott morgással.

- Vicces, hogy pont ezt mondod – Az Alakváltók Urának hangja hangja mély és bársonyos volt.– Szükségem van a szolgálataidra, hogy megtaláljuk őt. 40 perc múlva találkozunk az Erődben.

Letette.

Csodálatos. Két óra alvás nem volt elég, hogy Őfelségével foglalkozzak. Próbáltam feldolgozni a két működő agysejtemmel, amit mondott. Néhány perc múlva az agyam működésbe kezdett, és eszembe jutott, hogy én nem szolgálom a falkát. Egy szövetséges vagyok, aki néha segít nekik.

Visszahívtam. Első csengetésre felvette.

- Nem tudom, miért várod el tőlem, hogy botladozva rohanjak a segítségedre…

- Nézz ki az ablakon! – Gyorsan félbeszakította a monológomat.

Valami a hangjában azt súgta, hogy ne szórakozzak, így felálltam, az ablakhoz mentem, és elhúztam a nehéz függönyöket. Koromsötét volt odakint, az üveg teljesen megfagyott. Majdnem reggel nyolc óra volt és április közepe. Az évnek ebben a szakában előfordult, hogy egy kicsit hűvösebb volt, de ennyire még soha.

- Mi a franc? Ki nyúlta le a Napot? – Kérdeztem, ekkor már teljesen éberen.

- Gyere el a megbeszélésre, és megosztjuk, amit tudunk.

EGY ÁTÁLLÁS UTÁNI világban éltünk. Az egyik pillanatban a mágia uralt mindent, működtette a varázsigéket, és erőt adott a szörnyeknek, a következőben pedig olyan hirtelen tűnt el, ahogy jött. Az autók beindultak, volt áram, és a mágusok könnyű prédává váltak egy pisztollyal hadonászó punknak. Senki sem tudta megjósolni, mikor jönnek a mágikus hullámok, vagy meddig tartanak. Szerencsére most a technika volt fölényben, így harminc perccel később megérkeztem a Falka Erődjébe, ami Atlanta szélén a város bástyájaként állt. A hőmérséklet folytatta az öngyilkos zuhanását.

Újabb húsz perccel később teljes sokkban ültem a tanácsteremben tizennégy alakváltó alfával, miközben próbáltam megemészteni a legfrissebb híreket, melyek szerint a Húsvét megőrült. Igen, A Húsvétra gondolok, az eredeti szász istennőre, vagy másik nevén, Ostarára.

Úgy tűnt, féltékeny lett, amiért milliók ünneplik és vesznek részt a húsvéti szertartásokban, de valójában nem sokan imádják az ő nevét. Ostara szerint ő végzi az összes munkát, azzal hogy elhozza a tavaszt, de Jézus kap minden imát. Szóval ma reggel felkelt, és úgy döntött, hogy dührohamot kap az Atlantai Botanikus Kertben. A Kert volt az egyetlen építmény a városban, ami hasznot húzott a mágia hullámokból. Korábban is gyönyörű volt, de azóta ez lett a legvarázslatosabb hely a környéken, szó szerint. Ha olyan szertartást vagy varázslatot akartál végrehajtani, amely hatalmas mennyiségű mágiát igényelt, és az nem található az ereidben, akkor a Kertben volt a te helyed.

- A közelben lakó varázslók arról számoltak be, hogy reggel 6 körül hirtelen ragyogó fény jelent meg az égen, mintha ismét hajnal lett volna, és aztán minden elsötétült – magyarázta Jim.

Kiderült, hogy Ostara képes manipulálni a környezetet, kontrollálni az évszakokat, irányítani az időjárást és a növényvilágot. Ráadásul teljesen el tudja szívni a természetes fényt. Ez megmagyarázta az antarktiszi hideget és az abszolút sötétséget odakint.

- Szóval, mi a terv? – Kérdeztem.

- Na, itt jössz te a képbe. Reméltük, hogy te meg tudod mondani, hiszen te mindent tudsz mindenféle mágikus szarságról. – Curran arcára lusta mosoly ült.

Ja, ez vagyok én. A Mitikus Szarságok Mestere. Gyilkos tekintetemet ráirányítottam.

- A gyerekkorom nem éppen átlagos volt, nem tündérmeséken nőttem fel. Olyan sztorikra aludtam el, amiben vér és brutalitás volt, nem nyuszik és festett tojások. – Mély levegőt vettem. – De talán ismerek valakit, aki segíthet.

Tárcsáztam a kedvenc volhvom, egy szláv pogány pap számát. A volhvok széles körű hatalommal bírtak, mint a druidák, de ellentétben a druidákkal, akik elutasítottak az emberáldozó múltjukat, a volhvok nem idegenkedtek az erőszaktól. És Atlanta volhvjai nem igazán kedveltek engem.

MÁSFÉL ÓRÁVAL KÉSŐBB az atlantai Botanikus Kertben álltam az Alakváltók Urával, a megbízható őreivel és egy nagyon dühös volhv-val, aki folyton az alváshiány és a hülye istenek miatt panaszkodott. Frankón, teljesen egyetértettem vele. Az arcomat dörzsölgettem, próbáltam letörölni a fáradtság jeleit. Valaki tuti ólmot öntött a fejembe, miközben aludtam. Az egész koponyám zsongott.

Roman, Csernobog, a halál és sötétség szláv istenének egyik volhvja nagy púp volt a hátunkon, de nagy segítség volt. Személyesen ismerte Ostarát, és sokat tudott arról, hogyan kell megidézni.

A rituáléhoz egy varázsló és két másik résztvevő kellett, akiket átjárt a mágia. Azonban semmiféle materiális dolog nem lehetett náluk. Így történt, hogy Jim, Curran és Roman anyaszült meztelenül képezték egy háromszög csúcsait. Az Alakváltók Urára pillantottam, az arca a teljes gyötrelem és düh keveréke volt, ahogy a volhvra nézett. Magamban felvihogtam. Az Univerzum végül megcáfolta Currant: mégiscsak létezett valaki, aki jobban bosszantotta nálam.

Próbáltam levenni a szemem Curran testéről. Roman melegítő bűbájt szórt ránk, így legalább nem váltunk egy csapat idióta hóemberré.

A szigil, amit Roman rajzolt egy kört ábrázolt egyetlen zárt háromszögben. A háromszög minden sarkába egy-egy szimbólumot rajzolt. A kör közepére egy tálat tett tele különböző anyagokkal, legtöbbjük levelek, gyógynövények és szirmok. A háromszög sarkainak hegyén ülők egy-egy gyertyát tartottak.

Az Alakváltók Ura felmérte a rituálét. Vastag szemöldöke megemelkedett.

- Mi van? – Kérdezte Roman.

- Semmi oltár? - Curran kérdezte. - Se véres kések, se rémült szüzek?

- Se koponyákkal teli áldozati gödör? – Folytattam.

- Ha. Ha. – Roman a szemeit forgatta. – Ekkora poént sosem hallottam.

Míg Roman újra és újra ugyanazt az értelmetlen szöveget kántálta, karjával intett, mire az erdőből varjak serege lőtt ki és fejünk fölött az ég felé repült. Az egyetlen állatfaj, amit reggel óta láttam a városban.

Egy örökkévalóság után végre történt valami. Egy vakító fény jelent meg a kör belsejében, amely szép lassan egy különösen szép magas nővé változott. Hosszú, ezüst haja úgy tűnt, mintha ragyogott volna a napfényben. Finom hegyes füle és jégkék szeme volt. Minden porcikája ragyogott.

Ostara egy pillantást vetett a trióra, aztán viharos szemei Romanra fókuszáltak.

- Te! A sötétség és a gonosz szolgája! Hogy merészeled megidézni a Fény Istennőjét?!

- Hidd el, szívesebben töltöttem volna az időmet valami szórakoztatóbbal, de az üzlet az üzlet – mondta Roman teljesen lazán, mintha nem épp egy Istennőt sértett volna meg. – A barátaim itt azt szeretnék, ha kegyed visszaszolgáltatná a Tavaszt.

- Miért tennék olyat? – Megvetéssel nézett ránk.

- Bocsásson meg, Felség – léptem előre, – bár látom, hogy miért döntöttél ilyen drasztikusan, nagy hibát észlelek a módszeredben.

Az Istennő érdeklődéssel tekintett felém. Na, most légy okos, Domokos.

- Az a bajod, hogy az emberek elfelejtettek és anélkül ünneplik a Tavaszt, hogy hozzád imádkoznának. De ha elveszel mindent, aminek te vagy az Istennője, hogy változtatna ez bármin is? Az embereknek semmi okuk nem lesz hinni benned. Ehelyett emlékeztethetnéd őket valami más módon, ami mindenki számára előnyös.

Fogalmam sem volt, hogy beszéljek értelmet egy sértődött istennőbe. Oka volt annak, hogy kardot hordtam: sokkal jobb voltam a harcban, a diplomácia sosem volt az erősségem. Azonban úgy tűnt, az istennő elgondolkodik.

Ostara némán nézett körül a romos városon, ami a kemény tél súlyait próbálta lerázni magáról, miközben a hideg éjszakával küzdött. Az egykor hatalmas felhőkarcolók romjai igyekeztek átszúrni az olvadó havat, amit sötét jég borított. A város árnyékban feküdt.

Roman, Jim és Curran szó nélkül figyelték az eseményeket, a helyüket nem hagyták el, csapdába ejtve így az istennőt.

Néhány másodperc elteltével újra felém fordult.

- Hát legyen. Kössünk egyezséget, rendben?

Nagyon fiatalon megtanultam, hogy semmi jó nem származhat abból, ha alkut kötünk a gonosszal. Semmi jó nem származott abból, ha alkut kötünk az istenekkel, pont. De őszintén, nem volt jobb lehetőségünk.

- Miféle egyezséget? – Kérdeztem.

- A Tavasz esszenciáját a medálom hordozza, amit elrejtettem valahol ebben a városban. Meg fogod találni a tavaszt, ha megtalálod az ékszeremet. Azonban, hogy ne legyen olyan egyszerű, van rajta egy álcázó varázslat, így akkor sem tudod, hogy hol van, ha egyenesen ránézel. Az egyetlen módja, hogy felfedje magát, ha elég ember emlékszik rám.

- Mi számít „elég embernek”? – kérdeztem gyanakodva és előre féltem a választól.

Az Istennő mutatóujjával az állát ütögette, majd elmosolyodott.

- Néhány százezer megteszi.

Legszívesebben közelebbről megismertetném vele a kardomat.

- Olyan dolgot kérsz, amit nem áll módomban megadni. Én védem a területet. Az és a lakosság nem tartoznak a tulajdonomba. A saját isteneikhez imádkoznak.

- Akkor azt ajánlom, kis ember, hogy emlékeztesd őket a régi istenekre. – Ostara alakja egyre fakóbbá vált, kezdett eltűnni, habár ez elvileg lehetetlen lenne, amíg a rituálé meg nem szakad.

- Várj! – Siettem. – Honnan tudjuk, hogy néz ki, amit keresünk?

Megidézett egy illúzió másolatot a medálról, ami úgy nézett ki, mint egy kristálytojás, különböző színekben megvilágítva.

- Ugye csak viccelsz?

Így kezdődött el egy zsoldos, egy macska és az Oroszlánkirály Húsvéti tojásvadászata.