12. Csapdában

A világ sokat változik az évek során, de minduntalan kiderül, hogy a természet örök, összes cseles jellemvonásával együtt. Hogy az élőlények a föld alatt, avagy a felszínen élnek, az teljesen mindegy. A körforgás nem áll meg, minden változatlan marad. Aki lelke mélyén jó, az a Sárga Földig az marad, aki pedig rossz, annak is csak mese a javulás.

Ilyesmi hablattyal tömte a fejemet Topus, mikor feltettem neki a kérdést, amely a szívemet nyomta már jó ideje: hogy ezek a gnóm-ördögök nem fejlődhettek-e emberi szemnek elfogadható társadalommá? Azért az igazán megnyugtató (avagy nyugtalanító) választ a végére hagyta. Elmondása szerint ő nem tud túl sokat ezekről a vérengző fenevadakról, de azóta a két évszázad óta, amióta Mihael mellett szolgál, ő még egy olyan vadonélő gnóm-ördögbe nem szaladt, amelyik nem akarta volna megölni.

A szakadék peremén sétálva ezt nem volt valami kellemes végighallgatni. A laptopon szereplő adatok alapján a szörnyek valahol a közelben kellett már, legyenek. Pontosabban, ha akartam volna sem tudtam volna behatárolni őket, főleg azért, mert lemerült az aksi.

Ahogy a mélybe néztem, egy furcsa dologra lettem figyelmes. A szakadékból fémrudak álltak ki. Lejjebb hajoltam, megnézni, mik lehetnek azok. Valami hídféle szerkezet hiányos darabjainak tűntek.

Egy percre nem figyeltem oda, és Topus már kiabált is. Egy széles árnyék vetült elém hirtelen. Felkaptam a fejem, és megláttam Topust, amint a mélybe zuhan.

A derekamra csatolt öv felé kaptam, megpróbálva előhúzni a szolgálati fegyverem, de az árny tulajdonosa belém rúgott, kicsit sem finom mozdulattal. Olyan erővel tette azt, hogy én is lecsúsztam. Nem estem túl nagyot, mivel felfogott az egyik rúd, melyre hassal estem, és amiben megkapaszkodhattam.

A gyomrom belesajdult az esésbe, de hamar túlléptem a fájdalmon, és felnéztem. A sötétben alig lehetett kivenni a kerek lény alakját. Nem hasonlított a vízköpőkre, jóval sötétebb színe volt, és valamivel magasabbnak is tűnt. A feje nem volt annyira hosszúkás, a fülei is laposak voltak, de ugyanolyan szárnya volt, akár Mihael szörnyeinek. Érces hangon morgott, miközben farkasszemezett egyet velem, azután a laptophoz fordult. Körbeszaglászta azt, majd ismét lenézett rám.

Nem tudtam elsőre, miért, de nem támadott meg. Nem próbált lelökni, pedig elért volna. Egyszerűen csak megtörölte karmokban végződő mancsával a szemét és az orrát, majd elment.

Néhány percig még ott csüngtem a rúdon, hallgatva a folyamatos trappolást odafentről. Felnézni nem mertem, ahogy lenézni sem.

Idővel minden elnémult. Akkor meg az a csend készítette ki az idegeimet. Alig pár perc múltán felemelkedtem, körbenéztem, majd úgy véltem, ideje felmászni. Nem láttam semmilyen élőlényt sem a közelben.

Most, hogy biztos talajon álltam, lenéztem a szakadék mélyére. Odalent a sötétség mindent elfedett. Csupán a közepe táján látszott valami fehérség. Tudtam, ha az Topus, akkor muszáj lesz lemennem.

Lekiáltottam párszor, választ viszont nem kaptam. Ekkor a földön heverő zseblámpa után nyúltam, de mielőtt felgyújtottam volna körbenéztem, nehogy megint meglepjenek, de nem láttam senkit és semmit.

A lámpa fénye sem világította meg jobban a szakadék azon pontját, de én már esküdni mertem volna, hogy a fehérség zsemle alakú. Nem volt mit tenni, elindultam lefelé.

A rúd, melyre ráestem tökéletes kiindulási pontnak ígérkezett. Szépen lemásztam rá, és körbenéztem. Az alatta levő rúddarabról meg lehetett közelíteni valami fémállvány féleséget, ami lépcső módjára vezetett a mélybe.

Remegő lábakkal eléggé merész mutatványt követtem el, de a fontos, hogy sikerült, még ha a rúdcsökevény meg is sebezte a bokámat. Így hát szakadt egyenruhával, valamint kellemetlen tériszonnyal értem el azt a bizonyos fémállványt.

Néhány nagyobb lépés, és helyenként tovább szakadt ruhadarabokkal leértem a szakadék aljára.

A szag és a por ott még erősebb volt. Kivettem zsebemből a lámpát, és a hely közepére világítottam. A porszemcséken át megpillantottam a fehérség forrását is: a csarnok közepén egy rakás csontváz hevert.

Megfeledkeztem minden iszonyról, és odaszaladtam. A csontok mind állati eredetűek voltak, de egyik sem friss. Pár tucat csontváz heverhetett ott, megszámolni őket viszont nem volt gyomrom.

A lámpa fénye végre megvilágított a csontok mögött valami mást is. Egy fehéres árnyalatú bunda hevert a porban. Semmi kétség nem vetődött fel bennem: megtaláltam Topust.

Lassú léptekkel közeledtem felé. Reméltem a legjobbakat, de felkészültem a legrosszabbra is. A mozdulatlan testről közelebb érve sem lehetett megítélni, hogy életben van-e még.

Nagyobb vértócsa nem volt körülötte, de féltem lehajolni hozzá. Akármennyire is utáltam, tudtam jól, hogy ő Mihael jobb keze. Ha valami baja esik, az sehogy sem jelent jót a fejemre nézve.

A fény, mely lámpámból a majom testére esett, egyre jobban kezdett remegni. Nem volt több időm elmélkedni a semmin, cselekednem kellett. De hiába tudtam, a testem nem moccant.

Mindent előre átgondoltam, és sehogy sem jöttem ki jól a dolgokból. Ha Topus él is még, Mihael valószínűleg pipa rám, és ha Topus halott... Magamra haragítom a legveszélyesebb bűnözőt a környékről, akinek méghozzá falazok is.

Gyengének éreztem magam. Magatehetetlennek, aki bármit tesz, az sosem jó. Lehunytam a szemem, nem akartam érzékelni a külvilágot. Ha tehettem volna, legszívesebben megsiketültem volna, de az volt az egyetlen érzékszervem, melyet nem tudtam még csak tompítani sem. Azután meghallottam a folyamatosan ismétlődő szavakat. Ugyanaz a szó, ugyanaz a név, állandóan ismétlődve. Beleszédültem, de még mindig a vezetéknevemet hallottam. Görcsösen szorítottam le szempilláimat, viszont nem bírtam örökké. Egy adott pillanatban felnyitottam a két szemem.

Éreztem, ahogy egy könnycsepp végigszalad arcomon, talán még szipogtam is, már nem emlékszem teljesen. Arra viszont igen, amilyen keserves pofával meredt rám a halottnak hitt démon.

- Azt hittem, meghaltál – bukott ki belőlem

- Azt azért nem hittem volna, hogy megsiratsz...

- Siratna a fene. Egyedül én bánnám, ha kinyúlnál, mivel valószínűleg édes, egyetlen mestered biztos megfojtana. Nem elég, hogy rossz irányba vezettem, de még a talpnyalója is kimúlt a jóvoltomból.

- Nem vagyok a talpnyalója! Ugyanolyan segéde vagyok, mint te! Avagy én vagyok a segéde, te a szolgája vagy.

- Akarod mondani, fordítva! De mondd, meddig folytassuk még ezt a veszekedést? Szedd össze magad, és tűnjünk innen!

- Könnyen beszélsz! Nem te estél le több métert. Hohó, te már rég alulról szagolnád az ibolyát, ha téged hajítottak volna le.

- Nekem legalább volt eszem megkapaszkodni, mikor lelöktek, nem úgy, neked!

- Vegyél fel, és menjünk innen... – mondta, közben felnézett.

Én is követtem példáját, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy először észrevettem volna bármit is. Első gondolatom az volt, hogy ideje lenne visszamászni, és magamhoz venni a laptopot, aztán irány a járat, amin a szakadékhoz értem. De ott volt Topus, aki lábra sem tudott állni, és egy sötét árny, ami teljesen váratlanul kúszott a szakadék peremére.

Valahogy elment a kedvem a mászástól, főleg, mikor megláttam a nyílást, tőlem pár lépésre. Nem találtam túl jó ötletnek a fölfelé utat, ezért felemeltem a majomdémont, és a szakadék alján levő járatot választottam.

Hol Topus fájdalmas nyüszítéseit voltam kénytelen hallgatni, hol a járatból kiszűrődő félelmetes hangokat. Szerencsére csak a zseblámpa képezte árnyakkal találkoztunk. A járat aztán leszűkült, és felfelé kezdett vezetni, de nekem egyáltalán nem tetszett, mert egyre jobban vezetett befelé a barlangba. Végül zsákutcába értünk, amikor elértük a járat beomlott végét.

Topus ekkorra már ájultan feküdt a vállamon. A szívverését még tisztán éreztem, de nem tudtam, mi baja lehet. Arra tippeltem, hogy belső sérüléseket szerezhetett az esés következtében. Nem volt mit tenni, visszafordultam. Ahogy újra bejártam a helyet, észrevettem egy nyílást a fejem fölött. Letettem Topust a földre, majd kerestem a falon egy pontot, ahol felkapaszkodhatok, megnézni, érdemes-e felmenni.

A felső járat is ugyancsak sötét volt, de járhatónak tűnt, bár ahogy elnéztem, csak mászva lehetett közlekedni benne, és nagyon körültekintően. Visszamentem a réshez, hogy lemenjek a makiért, de mikor lenéztem, halálra rémültem: Topus nem volt sehol.

Annyira siettem a lemenetellel, hogy oda se figyeltem, mire lépek. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a végén lecsúsztam. A hátam sajdult csak bele, de nem esett komolyabb bajom.

Vonszolás véres nyomát láttam a földön. Arrafelé vezetett, amerről jöttem. Kivettem a fegyveremet, mindenekelőtt megnéztem, hogy van-e még a tárban töltény. Meglepetésemre egy teljes tárat húztam ki a pisztolyból. Most, hogy megbizonyosodtam a fegyver használhatósága felől, felhúztam a ravaszt, úgy követtem a nyomokat.

A vonszolt test elfedte a vonszoló lábnyomát, így pontosan nem tudtam, mi is rabolhatta el Topust. Bíztam benne, hogy ijedős az a valami, ahogy abban is, ha nem az, akkor legalább fogja a golyó.

Ahogy közeledtem, végül meghallottam egy vonszoláshoz hasonló hangot. Eloltottam a lámpát, nehogy felfedjem magam idő előtt. A járat végénél sikerült utolérnem őket.

Az utolsó kanyarnál voltam, mikor egy túlvilági üvöltést hallottam. Egyből futásnak eredtem. Topus a csontrakástól néhány méterre feküdt, még mindig ájultan. Nem őt támadták meg, azt már első pillantásra meg lehetett állapítani. Azért csak odaszaladtam hozzá, és kitapintottam a pulzusát. Nemcsak, hogy vert a szíve, de egyből résnyire nyílott a szeme, amikor hozzáértem.

- Tűnjünk innen... – súgta alig hallhatóan.

- Mi történt?

- Ha megfordulsz, meglátod...

Erre aztán hátrafordítottam a fejem, és a nyílás felé néztem. Jobb szélénél egy kisebb tócsa keletkezett, amit egy hosszú vércsík táplált, ami felülről csorgadozott. Felnéztem, és láttam, ahogy egy óriási patkányféleséget vonszol fel magával egy gnóm-ördög. Egyből sejtettem, hogy a préda csenhette el maki komát, de az elmélkedés helyett jobbnak láttam eltűnni, a majomdémonnal együtt.

Amilyen hamar csak tudtam, visszamentem a járaton keresztül a nyíláshoz. Ráparancsoltam Topusra, hogy kapaszkodjon belém, különben lent marad. Majdnem megfojtott, olyan görcsösen karolta át a nyakamat. Sosem szerettem mászni, és elég lett volna a saját testemet felhúzni, nem még vagy tizenöt kiló „fölösleget”.

Ahogy felértünk, lecsatoltam az övemet, amit átkötöttem Topus hóna alatt, amire, aztán rákötöttem az egyik cipőfűzőmet. Bár a majomdémonnak nem volt ínyére az ilyes féle közlekedés, azért nem panaszkodhatott, még a kabátomat is megkapta maga alá, nehogy összekoszolja a szőrét.

Így vonszoltam magam után. Ha már nekem is másznom kellett, ne a hátamon cipeljem. Még hálás is lehettem volna a patkánynak, vagy minek, hogy megmutatta, hogyan lehet egy olyan idegesítő lényt, mint Topus, könnyebben elviselni és szállítani.

A szűk járaton nehéz volt keresztülmászni, de legalább nem futottam bele váratlan támadásba. Azután a járat fokozatosan kibővült, egy pontja után pedig már felemelkedve is lehetett benne közlekedni. Topust még akkor is húztam magam után.

A zseblámpám kezdte megadni magát, fáradt voltam akkorra már, és nem szerettem volna mást csinálni, csak aludni. Ahelyett rongyosan sétálhattam egy büdös barlangban, egy nagypofájú vakarcsot vonszolva.

Az idegtekervényeim már így is az égnek álltak, de a sors, úgy tűnt, nem akart Fortuna kegyeltjei közé besorolni. Amit addig sikerült megúsznom, egy kisebb csarnok elérésével már nem tudtam kikerülni.

A széles teremben minden irányban gnóm-ördögöket lehetett látni. A járat sajnos más irányba nem vezetett, és nekem nem volt kedvem tovább cipelni Topust az ismeretlenbe. Pedig úgy nézett ki, hogy nincs más kiút. Ha a makidémon nem nyitja ki a száját, nem is tettem volna másképp.

- A szél... – szólalt meg -, érzed a szelet?

- Nem érzek én semmit!

- Halkabban, ha lehet... – pirított le, még félájultan is. – Máskülönben is, mire készülsz?

- Rükverc... Gondolom, úgyse hallottál még erről a kifejezésről.

- Nem...

- Akkor úgy mondom, hogy te is értsed: irány visszafelé.

- Ne viccelj. Szél fúvását érzem, és te visszamennél mindenféle szörny közé?

- Ezek meg micsodák? Húsvéti nyuszik, halloweeni maskarában?

- Ezek nem támadnak meg téged.

- Hát persze...

- Komolyan beszélek. Ezek csak démonra támadnak. Az embereket nem tartják ellenfélnek, és talán... tisztelik is őket.

- Öregem, egyik szavaddal ütöd a másikat. Máskülönben se nézz bolondnak, nem most jöttem le a falvédőről. Ha én nem is, te biztos irritálod őket. Hogy csempésszelek ki innen, netán a pulcsim alatt?

- Te mondtad...

- Na, azt aztán nem!

Kellett nekem kiabálni... Ha addig sikerült is eltitkolni ottlétünket, hangoskodásommal minden figyelmet magunkra tereltem. Így ismét Topus nyert.

Nem tudom, miért, de bennem ismét rengeteg kétely merült fel. Azonban hiába fogott el bármilyen rossz érzés, muszáj volt cselekednem. Menekülőre nem foghattam, így maradt az egyetlen járható út, a híd, pont a szörnyek lába alatt.

Őrült ötlet volt, nem tagadom. A halálfélelem eluralkodott bennem, kívülről mégsem látszott belőle semmi. Heves szívverésemet, lassú lélegzéssel próbáltam eltakarni, valamint nyugodt, kimért léptekkel.

Egyenruhám kabátjába csavartam Topust, és szorosan magamhoz szorítottam. Gondolkodni sem voltam már képes, csak mentem, bízva a legjobbakban. Minden lépésemet árgus szemek követték. Egyes szemekbe én is mélyen belenéztem, ahogy elhaladtam közöttük.

Csendes mocorgás, néhány elenyésző morgás, semmi támadás... Ezzel a három jellemzővel lehetne körbeírni a hídon történteket.

Topusnak igaza volt, a gnóm-ördögök nem közeledtek felénk. Ami azt illeti nem is követtek, ami kicsit furcsának hatott. Azt sem értettem igazán, hogy miért voltak olyan nyugodtak, amikor onnan pár lépésre javában küzdöttek egymással a bestiák.

Ahogy kiértem egy szélesebb járatba, fényt láttam kiszűrődni a messzi járatokból. Amolyan villanásokat. Valahogy nem érdekeltek a részletek. Az izgatott csak, hogy mihamarabb kijussak abból a pokolból. Mindvégig egyenesen haladtam, kikerülve két elágazódást, majd nehezen, de kijutottam a szabadba.

Remegtem, de nem a hidegtől. Nekiestem egy fának, kiejtve kezemből a kabátomat. A belecsavart démon nyekkenve ért földet. Hallottam, ahogy átkozódik, de moccanni sem bírtam.

Mereven bámultam a semmibe. Bármi is volt a szemem előtt, én nem érzékeltem belőle semmit. Forgott velem az egész világ. Azt követően elsötétedett előttem minden.

Szép is lenne itt félbehagyni, de hát az aznapi kalandjaim nem értek ennyivel véget.

Negyed órát, talán fél órát tölthettem ájultan. A földön fekve néztem fel a magasba. A pesszimizmus, ami erőt vett rajtam, nem hagyott alább. Gondoltam, hagyom az egészet, alszok rá egyet. Holnap majd pozitívabban látom a dolgokat. Ez persze nagy luxus lett volna.

Hiába csuktam be a szemem, attól a hallásom a régi maradt. Bár, mi tagadás, fáradt voltam, az álom egyből kiment a szememből, amikor meghallottam Mihael hangját. Rég hallottam olyan lekezelő mondatokat.

Talán azt hitte, hogy még alszok, vagy csak fel akart dühíteni, ugyanis azt mondta Topusnak, hogy egy agyalágyult tehén vagyok, akinek annyi esze sincs, mint egy bolhának. Erre aztán egyből felhajoltam, és elküldtem melegebb éghajlatra.

- Én lennék az idióta?! Long, csupán annyit kértem tőled, hogy kutasd fel nekem a gnóm-ördögöket, erre nem csak, hogy elszúrod, de lesántítod a szolgámat, elhagyod azt a gépet, és még engem is félrevezetsz!

- Persze... Te, a nagy démon, fogod az összes szörnyedet, és gnómvadászósdit tartasz, míg Topus meg én fegyvertelenül sétálgatunk egy bestiákkal teli barlangban!

- A gnóm-ördögök Őfelségére hallgatnak csak...

- Kösz, Topus, máskor ne várj tőlem segítséget! Basszuskulcs, elegem van az egészből. Haza akarok menni, letusolni és két napig aludni!

- Tedd azt! – mondta Mihael. – Előbb viszont kerítsd elő azt az elhagyott műszert!

- Azt aztán várhatod! Nem dolgozok tovább neked!

- Ahogy akarod, akkor majd a félénk kis barátod elhozza helyetted.

Szavaira aztán a barlangba hajították Orange-et. Egy pillanatra elakadt a szavam, és mire ismét ráakadtam, Mihael már tovább állt, népes vízköpő kíséretével együtt.

Egyetlen társuk maradt csupán, ő megkötözve vonyított a barlang szájában. Szegény démon több sebből is vérzett, gazdája mégis magára hagyta.

Bennem azért maradt annyi jóindulat, hogy felemeljem, és elvigyem onnan egy darabon. Elég messze érve a barlangtól kioldoztam, azután elköszöntem tőle. Ő szomorú pofikával meredt utánam, mire előrenéztem.

Mentem egy darabon, de a lelkiismeret annyira sopánkodott a belsőmben, hogy visszanéztem. Az a fránya belső hang... Jobb lett volna, ha eldugul. Hátranézve azt láttam, hogy a kis gnóm botladozva sántikál vissza a barlang felé.

Magamban jó hosszan biztosítottam Mihaelnek orrvakarásra okot. Orange nyomába szegődtem, szépen utolértem, leültettem a földre, és bementem helyette, vissza a gnóm-ördögökkel teli barlangba.