KABDEBÓ LÓRÁNT

POESIS HUNGARICA

Szemünk láttára alakult, terebélyesedik egy sorozat. Kezdetben csak költők küldték egymásnak, barátaiknak, ismerőseiknek, kritikusaiknak, - no meg orvosaiknak. Sorozatszerűen egymás mellett a békéscsabai Megyei Könyvtár jellegzetes nagyalakú füzeteit - furcsa módon - az antikváriumok kirakatában, előkelő helyen és viszonylag magas áron láttam legelőször. (Hogyan kerülhettek oda? Sokáig azt hittem, hogy a kiadó választotta a terjesztésnek ezt a módját. Utóbb kiderült, szó sincs erről.) 1974-ben jelent meg az első kísérleti kötet, most a tízéves évfordulón a második húszas széria is betelőben van. Negyven füzet, amelyben sikerült felmutatniuk az élő magyar líra legfontosabb értékeit reprezentatív válogatások segítségével. Legalábbis a mostani ötvenesektől számítva. Meg azokat is, akik közben meghaltak (mint mondjuk Pilinszkyt). Ha hiányolnék valakit, talan az 1974 után még szintén élt Kormos Istvántól látnék szívesen kötetet, Mezei András vagy Beney Zsuzsa versei és talán még Szécsi Margit egyik hosszú verse is beleillenék a sorozatba. De azt hiszem, még ezek is beleférnek a ma még lezáratlan negyvenbe. És aztán az újabb nagy feladat is ott állhat előttük: a következő húszas széria, immár az ötven alattiak, akik közül nem egy már maga is ötven feletti lesz, amikorra a sorozat kiadói betervezhetik. Minden terv nélkül, csak ötletszerűen vetnék fel neveket: Orbán Ottótól Várady Szabolcsig, Utassy Józseftől Sumonyi Zoltánig, Ratkó Józseftől Kiss Annáig, Bella Istvántól Petri Györgyig, Bertók Lászlótól, Székely Magdától, Takács Zsuzsáig, Ágh Istvántól Tandori Dezsőig. (Ez utóbbi kettőnek egy-egy hosszú verse, a Harangszó a tengerészért illetőleg a Vissza az égbe címűek Feledy Gyula ma már klasszikus értéknek számító illusztrációival szinte belekívánkoznak ebbe a nyomdai bravúrokkal teli sorozatba!) Úgy gondolom, az élő magyar líra kifogyhatatlanul táplálhatja még jó ideig ezt a békéscsabai vállalkozást.

E „nem létező kötet"-eknek (hogy Vas István kedves dedikációjának egyik kifejezését vegyem kölcsön) küldetésük volt: élő líránk reális értékrendjét reprezentálták. A már bevett klasszikus értékek mellé biztos kézzel emelték azokat az alkotókat, akikre akkor, amikor ebben a sorozatban megjelenhettek, még irodalmi köztudatunk nem figyelt fel igazi rangjukhoz méltóan. Gondolok itt Kálnoky Lászlóra, vagy a negyedik nemzedék olyan, ma már ünnepelt költőjére, mint Nemes Nagy Ágnesre, vagy olyan költői teljesítményekre, amelyeknek igazi irodalomtörténeti értékelése még ma is várat magára, mint a Lakatos Istvánné vagy a Rába Györgyé, Jánosy Istváné, Lator Lászlóé. És ez a küldetés a továbbiakra nézve is fennállhat.

Most, a sorozat jubileuma alkalmából még abban a szerencsés helyzetben lehetünk, hogy nemcsak dokumentumokból, féligtájékozott emlékezésekből kell felidéznünk ennek a sorozatnak a múltját, hanem alapítóinak és szervezőinek jelenlétében hitelesen rekonstruálhatjuk történetét. A legtöbbet ennek a sorozatnak a kiteljesítéséért Lipták Pál, a békéscsabai könyvtár igazgatója és Fodor András költő tett. A továbbiakban az ő elbeszélésük alapján élhetjük át az első évtized eseményeit amint azt a Petőfi Irodalmi Múzeumban elbeszélték és dokumentálták.

FA: - Azzal kezdeném, hogy kezdetben volt a barátság: szerencsém van Lipták Pált 1951 ősze óta ismerni. 1951 októberében, nemrég kinevezett népművelési iskolai előadóként, két tanfolyam kényszerű szünetében, a minisztériumba jártam be szolgálattételre. Ott határozták el rólam egyik napról a másikra, hogy vegyek részt én is az éppen elrendelt országos brigádvizsgálatban, menjek két hétre könyvtárakat ellenőrizni Szolnok megyébe. Mire baljós kétségekkel odavonatoztam, egyik társam már elfoglalta helyét a Tisza Szálló háromágyas szobájában. A kreol arcú, várakozást kellően lassú szavú békéscsabai könyvtárosról hamarosan kiderült, elgondolni se tudtam volna nekem valóbb embert; viselkedésében nyoma sincs semmi hivatalosságnak, sőt lelke mélyén művész. Az első napi munka után, a zöldesbama folyó partján szemlélődve, szobatársam, Lipták Pál már szenvedélyes nyíltsággal vallotta meg: képtelen festői törekvéseit az elrendelt egyetlen irányzat siralmas uniformisába kényszeríteni, s hogy a kibontakozásra, javulásra nem lát semmiféle reményt. Merész kijelentések voltak ezek akkoriban, amikor egyebet, mint napi győzelmet, fokozatos fejlődést nem volt szabad észlelni, amikor az újságcikkek és szónoklatok csak az eredmények adatait sulykolták. Holott a tények rideg kísértete telepedett ránk mindenütt. Barátságunknak ezt az előtörténetét meg is írtam nemrég megjelent esszékötetem, a Szó, zene, kép címűnek két írásában (Egy igazi tanító, Lipták Pál kiállításáról). És ennek a találkozásnak van egy dokumentuma is: egy akkori friss versemet, ami jó sokáig nem kerülhetett kötetbe, így dedikáltam: „Pali barátomnak, annak örömére, hogy találtunk még egy derék embert". Ez a „még egy derék ember" Sallai István, a kitűnő könyvtáros, későbbi főnököm volt, akivel ott Szolnokon utóbb kiegészült baráti együttesünk. És ez után a dedikáció után még egy utóiratot írhattam, huszonhárom évvel később: „Most pedig annak örömére, hogy igazunk lett egymásban, és sok minden másban, a kegyetlen évszak ellenére. Békéscsaba, 1974. VI. 7." A versnek ugyanis az a címe, hogy Kegyetlen tavasz, és arról az időszakról szól, amikor én költőként nem fungáltam - már legalábbis verseim nem jelentek meg, és csak később kerülhetett elő ez a költemény is. Az utólagos dedikáció viszont egybecseng, azt hiszem, témánkkal; ez az időpont volt ugyanis, amikor elindult - még nem is nagyon tudtuk hogy micsoda. Ma már, viszatekintve nevén is nevezhetjük: a Poesis Hungarica sorozat.

KL: - Tehát ez az alapító-verse a sorozatnak.

LP: - A kezdetet egy frissen szerzett taposó-sajtó jelentette: egy talán még Franklin Benjamin idejéből származó amerikai tégelysajtóhoz jutottunk hozzá, és ezzel azonnal könyvet akartunk csinálni. Megfelelő betűpark hiányában természetesen csak valamilyen rövid lélegzetű munkára gondolhattunk. Fodor András ezekben a napokban éppen Békéscsabán járt. Tanácsát kértük, és felkértük, hogy legyen ő az első szerzőnk. Így született meg egy kötet, amelynek A barátság bére címet adtuk.

FA: - Különben nem ok nélkül lett ennek az első kötetnek ez a címe, hogy A barátság bére. Egy rövid kis bevezetőt is íratott akkor velem Lipták Pál, amiben próbáltam megmagyarázni, hogy milyen jogon adom én magam a kísérlet alá. És ebben már benne volt a továbbfolytatás ígérete is, egy program, hogy mit tehet egy könyvtár könyvkiadása a költészetért. Ez az első kötet már könyvritkaság számba megy, éppen ezért, emlékeztetőül idézzük ismét ezt a bevezetőt:

„Amikor másfél évtizede először nézhettem szét nagyobb közművelődési könyvtárainkban, az olvasójegyek adataiból jólesően láttam, hogy a költőket - napi árfolyamhírektől függetlenül - valódi értékük szerint kölcsönzik, forgatják. A könyvtárak, előbb a szabad válogatás biztosításával, majd a minőség tudatos portálásával sok hívet szereztek a mai magyar lírának.

Merész, de az előzményekből részint már következő mecénási kezdemény, ha egy megyei könyvtár arra vállalkozik, hogy élő költészetünk legfrissebb, szárról szakasztott terméséből adjon közre egy-egy csokorra valót. Kézirat gyanánt - mert hiszen a könyvtár nem eladni, inkább a szó nemes értelmében megvenni szeretné a költőt; tisztelő gonddal keres művéhez betűt, rajzot, formátumot, így teremtve időszakos alkalmat a sorjázó eleven líra szokott, hivatalos kereteken belüli meghitt, családias ünnepére.

S miért éppen egy Körösmenti Téka szedőgépei kezdik el ezt a szép, komoly játékot? Talán háztáji hagyomány: a Kner és Tevan nyomda továbbmunkáló szelleme buzdítja őket? Vagy a mindenkori saját lelemény, mely az első fonotékát s a legszebb falusi könyvtárakat Békés megyében hozta létre? És miért éppen én lettem az első kísérleti alany? Talán amiért huszonöt éve legépelt, összekészített, de nyomdafestéket csak hat év múlva kapott első vers-gyűjteményemre akkor, a reménytelenség idején is lelkes igent mondtak Békéscsabán. Legyen hát ez a tizenkét vers az egykori bizalom bére, vagy amint egyetemes érzülettel a cím óhajtaná: a barátságé."

KL: - Betű, rajz, formátum, és keresés. Az első tíz, tizenöt kötet megvalósításának ezek maradnak a jellemző kulcsszavai.

LP: - Sorozattá mindez tulajdonképpen csak azért lett, mert azonos volt a formátum. De ez az azonos formátum se a véletlen műve: ez volt az a maximális nyomófelület, amely a gépbe belefért. Tehát ahhoz, hogy mi valamit produkálni tudjunk, ebben a méretben kellett gondolkodnunk, mert így tudtunk kiszedni egy nagyobb mennyiséget, hogy utána szétszedjük és visszaosszuk a betűket, hogy folytathassuk a kiadványt. Az első kötetek még kéziszedéssel készültek. Azzal a kevés betűvel, ami a rendelkezésünkre állt, csak úgy lehetett egy füzetet egybe tördelni, hogy azonos betűméretből egy vakszöveget szedtünk ki, hogy a terjedelem valamennyire mérhető legyen.

KL: - De már ez az első kötet is illusztrált. Méghozzá a sorozatot alapító barátok közös vállalkozása: Fodor András verseit Lipták Pál rajzai díszítik. De menjünk tovább, hogyan alakult sorozattá ez az egyszeri vállalkozás?

LP: - 1974-ben a Fodor András kötete volt az egyetlen kiadványunk, mert annyi gondunk-bajunk volt az előállításával, hogy a hirtelen lelkesedés egy kissé lecsihadt, és várakozni voltunk kénytelenek. De a következő baráti találkozás Csorba Győzővel hozott össze, már az ezt követő esztendőben, 1975-ben. Ő lett a következő könyvtárosszerzőnk. Mert először azt gondoltuk, hogy előnyben részesítjük azokat a költőket, akik maguk is könyvtárban dolgoznak.

KL: - A kötet tördelése hasonló az elsőéhez. Ezt Martyn Ferenc illusztrálta. És ebben is van bevezető szöveg, idézzük, mint olyat, amelyik szintén hozzátartozik a sorozatalapítás dokumentumaihoz:

„Író-olvasó találkozókon gyakran megkérdeznek (s ahogy tudom, más írókat is): vannak-e verseim közül számomra különösen kedvesek. A válasz (az én válaszom) többnyire az, hogy mindegyik az én gyermekem, képtelen vagyok különbséget tenni közöttük.

Most azonban, hogy Lipták Pál, a békéscsabai Megyei Könyvtár Kossuth-díjas igazgatója, régi, kedves barátom felkért, vegyek részt egy nagyszerű vállalkozásukban a költészet népszerűsítésére, s küldjék egy kis csokrot verseimből: nem volt lehetséges a jelképes és elhárító felelet. S a kényszerű meditáció során kiderült: mégiscsak vannak ‘legkedvesebb’ verseim.

Ezekből valók az itt következők. Ezekből - mondom -, mert a terjedelem határt szabott az összes felsorakoztatásának. Így is hálás vagyok a lehetőségért: antológiákban elég ritka a költő szuverén válogató joga.

A kis gyűjteménynek a Március címet adtam, az egyik vers címét. Úgy érzem, középponti darabja a füzetnek: belőle és hozzá - jobban vagy kevésbé láthatóan - minden többi vershez és verstől futnak szálak.

S még valamit. Pécsett születtem, Pécsett élek. A békéscsabai kéznyújtás, az ország másik végéről, különösképpen jólesik. Nem a viszonzó udvariasság beszél belőlem, ha azt mondom: keveset jártam azon a tájon, de mindig meleg lesz a szívem körül, amikor látogatásaimra emlékezem."

FA: - És így lassan sorozattá formálódott a kiadványok sora. Ha keressük, hogy mije voltam én ennek a sorozatnak, mondhatnám, hogy fölhajtó, udvari szállító vagy valami efféle. Természetesen megmaradt az együttműködésben mindig a szabad mozgás, tehát egyőnk se kötötte meg feltétlen a másikat. Mindig úgy történt, hogy ajánlatokat tettem, amiket Pali revideált és a közös megegyezés alapján kezdtem aztán lépéseket tenni a választott költő felé. A kiválasztásban ő - nagyon helyesen - előnyt alkalmazott a régió, a táj költőinek felvételével. Így került a sorozatba rögtön Csorba Győző után Simonyi Imre, E. Kovács Kálmán, Ladányi Mihály. De aztán megint egy könyvtáros-költő - ha szabad ilyen meghatározással élni - következik: Keresztury Dezső. És meg lehet figyelni, szinte a kötetek sorrendjén is azt, hogyan vonzza egyik költő a másikat. Keresztury után nem egészen véletlenül következik Takáts Gyula, vagy azután Lator László, aki nekem szinte költőtestvérem volt, még az Eötvös-kollégiumi időkben s a hallgatás éveiben egyaránt. Az ő esetében szinte kötetpótló volt az Egyetlen lehetőség című csabai gyűjtemény. Különben ez volt az első olyan kötetünk, amelyikről folyóiratkritikában is megemlékeztek. Amikor idáig, az én nemzedékem egyik költőjéig jutottunk, akkor kezdett kialakulni bennünk a terv, hogy sorozattá bővítsük a publikációkat. Csoóri vonzotta Nagy Lászlót, ugyanő vonzotta Takács Imrét, aki egyben ismét könyvtáros-költőnek is számított. Takáts Gyula is, Takács Imre is, valamint Nagy László szintén, saját illusztrációikkal gazdagították a kötetüket.

LP: - Nagy László kedves levélben válaszolt a felkérésemre, meg is küldte a kéziratot. Elég rövid idő alatt elkészültünk vele, de amikor a kiadványt postára tettem a számára, néhány óra múlva tudtam meg a rádióból a hírt, hogy meghalt. A Kísérlet a bánat ellen című kötetbe a szerző aláírása helyett így került egy külön lap, rajta gyászkeretes szöveg: „Azon a napon tettünk postára verseinek elkészült példányaiból néhányat, mikor a rádió közreadta a szomorú hírt: Nagy László meghalt. E füzetben közölt verseit még korrigálta, rajzainak helyét is kijelölte, de a 250 számozott példányt aláírni már nem tudta."

FA: - Azután Juhász Ferenc ötvenedik születésnapján adódott az ötlet, hogy kellene egy könyvet csinálni neki. Szinte pár másodperc alatt ötlöttem ki, miként, amikor szerzői estjét rendeztem a Fészekben. Addigra már tulajdonképpen a költők tisztelet-példányainak egymás közötti csereáramlása folytán kezdett a sorozat elhíresedni. Úgyhogy Juhász is tudott róla, és nagyon örült, mikor kérdeztem tőle, mit szólna, ha három hosszú költeményét tenné egymás mellé, egy kiadványában Lipták Pál. Így készült el 1978 augusztus havában a Három vers három évtized című kötet, benne A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujában, a Történelem és a Latinovits Zoltán koporsója kivül-belül teleirva, mint az egyiptomi múmia-bábok. A közbeiktatott népi faragásokról (tükrösökről) vett illusztrációkkal azt hiszem, ez lett az egyik legszebb kiadványa a sorozatnak.

LP: - Ez a kötet a küllem szempontjából is fordulatot jelentett. Eddig a betűféleségeket is variáltuk, nemegyszer versenként. A Nagy László- vagy a Takács Imre-kötet esetében még az illusztráció összhangban volt a tipográfiai sokféleséggel. De sokan kifogásolták, hogy ezek nem is könyvek, inkább bulletin-jellege volt az egész próbálkozásnak. A Juhász-kötet az első, amelyiket már valódi nyomdai körülmények között állíthattuk elő. Ez viszonylag vastag kötet is. Ekkorra már megteremtettük azokat a feltételeket, amelyek eredményeként olyan könyv kerülhetett ki a kezünkből, amely már valódi nyomdai terméknek számított. Tehát nemcsak a lelkesedés volt meg, hanem már valami szakismeret is járult hozzá, és azonkívül a technikai felszereltség is kedvezően alakult.

Mi nagy nyomdák árnyékában élünk, ez annyit jelent, hogy a városban sok jó nyomdász él, és az utánpótlás is ennek megfelelően jó. Azok a fiatalok, akiket mi a Kner-nyomdából csábítottunk el korábban, azok jó szakmai felkészültséggel rendelkeznek. A gépparkunk pedig a Kner és Tevan nyomda kiselejtezett gépeiből áll. Mindegyik megyei könyvtárnak van gépparkja, de általában beérik ofszet nyomógépekkel, mert azokat szakemberek nélkül is működtethetik, vagy betanítanak egy munkást, aki ledarálja rajtuk azokat a kiadványokat, amelyekre gondolnak. Én ezzel úgy voltam, hogy annyi szép könyv kerül az ember kezébe, és annyi szép könyvet csodálhat meg évtizedek alatt, hogy ha egy könyvnek a tartalma érdekelne, de látom a gyalázatos tipográfiáját, inkább lemondok arról, hogy elolvassam. És ha a sok szép könyv annyi hatással sincs egy könyvtárosra, hogy ha lehetősége van rá, akkor maga is csináljon valamit, akkor az bűnt követ el az olvasóival szemben. Ha van nyomdász, van gép, akkor azt táplálni kell. A megrendelő pedig a mi gyorsaságunkat szívesen megfizeti: a meghívóktól a formanyomtatványokig, amit a békéscsabai üzemek gyorsan meg akarnak csináltatni, de a Kner-nyomda vagy nem vállalja vagy egyéves átfutási idővel tudna csak hozzákezdeni. De a szőnyegház címkéitől a fémforgácsoló prospektusaiig mi mindent elvállalunk. Szabad időnkben pedig ezzel a sorozattal egészítjük ki a munkánkat. A bérmunkának a tisztességes bevétele lehetőséget nyújt arra, hogy mi ilyen luxus-jellegű játszadozásba kezdjünk. A papír pedig, amit felhasználunk, az nyomdai maradékból adódik: egy-egy könyv készítésénél kimaradt 150-200 vagy akár 500 íves mennyiség, ami egy nagy nyomdánál nem tétel, azt mi kilóra megvásároljuk. Tehát ez a fajta lehetőség az, amit egy ilyen háttér kínál. Ezért ennyire nyomdaérettek ezek a kiadványok és nem amatőr jellegűek.

KL: - Beszámoltatok arról, hogyan született az ötlet, hogyan indult a sorozat, és milyen technikai feltételei alakultak fenntartásának. De hogyan „működik” maga a sorozat?

FA: - Az eredeti formátumban megjelent húsz kötet. A Juhász Ferencét követően Kalász Márton Nyílt versek, Zelk Zoltán Sirály, Garai Gábor A kék sziget, Kálnoky László A szemtanú, Somlyó György 1977-1978. Új versek, Jékely Zoltán Őszvégi intelem, Nemes Nagy Ágnes Éjszakai tölgyfa és Rákos Sándor Ellenpontok című kötete. Ezzel lezárult a kötetek első folyama. Ezt Lipták Pál beköttette, és Domokos Mátyás, aki ösztönzésünkre épp ekkor készítette Illyés válogatott kötetét, ajánlotta, hogy annak címét adjuk az egész sorozatnak. Így lett az első húsz kötet gyűjtőneve: Poesis Hungarica 1.

LP: - Amikor pedig Vas István összeállította az anyagát, arra kért bennünket, hogy ne legyen ilyen nagy méretű, mert nem tudja a polcon elhelyezni. És mivel erre a praktikus szempontra már mások is felhívták a figyelmet, és főleg azért, mert most már a technológiai kényszer is megszűnt, az új folyamot újabb formátumban indítottuk el.

FA: - De azt hiszem, az új folyam nemcsak formai változást hozott. Az első húsz kötet amolyan kedvenc versek gyűjteménye volt. A Poesis Hungarica 2. darabjai már tematikus gyűjtemények. Vas Istvánnak például javasoltam, hogy mivel a költözés gyakran szerepel verseiben, életét végigkísérő jelenség, az erre utaló verseit gyűjtse egy csokorba, így született meg a Költözés című kötet. Vészi Endrének azt sugalltam, hogy a Budapestről szóló verseit gyűjtse össze, így készült el a Folytatólagos vallomás - Versek szülőhelyemről kötet. Benjámin László önéletrajzi verseit gyűjtötte egybe számunkra. Illyés kötettervét személyesen vele beszéltük meg Domokos Mátyással együtt Németh László házában. Domokos Mátyásé volt a terv, hogy az elődökről írott portré-verseiből állítsunk össze válogatást. A listát azután Illyés maga hagyta jóvá. Jánosy Istvánnak megmutattam az illyési példát, és mivel ő is elég sok verset írt az elődökről, rám bízta, hogy válogassam össze az ő hasonló szellemű Útjelző fények című kötetét. Weörestől egy hosszú verset akartunk közölni, Domokos Mátyás ötlete volt, hogy a Mahruh veszése legyen az. Pilinszky verseiből azonban már csak halála után készíthetett Apokrif címen válogatást Domokos Mátyás. Képes Géza, Tornai József tematikus gyűjteményei már elkészültek, most szándékozzuk megjelentetni Rába György kötetét, és nagyon szeretnénk mielőbb Csanádi Imre verseiből valamilyen tematikus válogatást előkészíteni. A vállalkozás egyik morális tőkéje különben, hogy nem valamiféle elhatározott numerus clausus szellemében, hanem a nyitottság koncentrikus körei szerint szerveződött. Itt jegyzem meg, akadt olyan kiadvánnyal megtisztelt költőnk is, aki köszönömöt se mondott kiadójának, s szerepel a bevezetőben hiányolt nevek közt, kitől eddig hiába kértünk kéziratot. (Mert a jóváhagyó beleegyezést természetesen mindig kérjük a szerzőtől.)

KL: - Úgy látom, hogy a „súgók", a tanácsadók köre is tágult munka közben.

FA: - Liptáknak időközben több segítsége is támadt. A sorozat levelezéséből is kisebbfajta irodalmi múzeumot tudna létrehozni. Ahogy induláskor is a költők egymást ajánlották, most már a szervezés munkájába is többen bekapcsolódnak. Domokos Mátyás után Lakatos István, akinek Kék pille címen szintén jelent meg kötete, és azóta az egyik legszuggesztívabb ötletadó és sorozatszervező.

KL: - Ezen, a második folyamát immár lassan befejező sorozaton kívül is jelentet meg köteteket a békéscsabai megyei könyvtár?

LP: - Még egy, lassan sorozattá alakuló folyamunk van, - grafikai művekből. Szalay Lajos Amerikából küldött rajzaival kezdtük, azóta megjelent Kondor Béla, Csohány Kálmán, Kass János, Varga Hajdú István kötete, és éppen most viszem a kész példányokat Koffán Károlynak. Az övé teljesen sajátos gyűjtemény, kezekről készült rajzokból áll, amely sorozat létrejöttének történetét is megírja alkotó művészük.

És vannak sorozatba nem tartozó, inkább helyi jellegű, vagy a sorozatunkban közreműködő szerzők egyéb köteteit is közreadó kiadványaink. Sőt, a Könyvhéten a vidékünkre látogató költők egy-egy versét, ha lehet kézírással, külön lapon megjelentetjük. Rendkívül intimmé teszi a közönséggel való kapcsolatot az, hogy mindenki kézbekaphatja a vendég költő egy frissen kinyomott versét. Itt van például egy ilyen: Fodor András Tested kenyerén című verse, belül a vers lenyomtatva, hátul pedig: „készült 100 számozott példányban, az est résztvevői számára. Ez a ... sz. példány. Ünnepi Könyvhét, Mezőberény, 1979."

KL: - Azt láttuk, hogy hogyan született és terebélyesedik ez a költői sorozat. De mi az, ami a költő munkáját segíti, mit „profitálhat" belőle a szerző?

LP: - A sorozat 250 példányban jelenik meg, ennek felét megkapják a szerzők, akik így egy-egy kis reprezentatív gyűjteményt, mint névjegyet juttathatnak el barátaiknak üdvözletként. Hogy szükségelik ezt a költők, példaként hadd említsem Zelk Zoltánt, aki maga jelentkezett, és javasolta, hogy adjuk ki a Sirály című művét, amely életműve egyik kiemelkedő darabja, és külön, önálló kötetben soha sem jelent meg. Lator Lászlónak kötetet pótolt a mi gyűjteményünk, Lakatos István több, fontos versét itt publikálta először.

FA: - És a sorozaton kívüli köteteinknek is volt és lehet, mondjuk úgy, közvetett hatása a könyvkiadásra. Domokos Mátyás Illyés-tanulmányai, vagy Péter László Juhász Gyuláról készített írásai hiányzó monográfiákat is pótolhatnak. Vagy vegyünk egy másik példát. Nemrégiben jelent meg a Magvetőnél Czipri Éva A láng szívében című posztumusz könyve. Kevesen tudják, hogy nem lett volna ez a kötet Lipták Pál előzetes vállalkozása nélkül. Czipri Éva verseit többen is méltatták: halála után írt róluk Rónay György, és írt róluk kezdetben, amikor még életében a Forrás folyóiratban közölni kezdték, Weöres Sándor. Így adódott az az ötlet, hogy olymódon adjuk ki, hogy legyen benne a Weöres Sándor-féle bevezető szöveg, néhány vers mutatóban, és a végén pedig a Rónay György-féle nekrológ. És Lipták Pál úgy vélte, hogy illenék e korán, tragikusan meghalt költőnő mellé egy másik tragikus sorsú, ugyancsak Békés megyéhez kötődő képzőművész, Erdélyi Attila. Ugyanis Somogyból Szarvasra került, ott halt meg Czipri Éva, Erdélyi Attila pedig Szarvasról ment Párizsba, ahol tudomásunk szerint, szinte éhenhalt. Tehát elkészült a kísérleti kiadvány, amelyben Czipri Éva versei és Erdélyi Attila rajzai szerepelnek. Most mit tesz a véletlen? Én a Czipri Éva édesanyjával kerültem kapcsolatba somogyi szerkesztősködésem során. Eleinte őt is erre biztattam, hogy próbáljuk ki a békéscsabai kiadást, majd meglátjuk aztán, milyen hatása lesz. Adtam neki egy listát arról is, hogy kiknek küldjön majd ebből a kötetből, hiszen mint jogutód, ő kapta a tiszteletpéldányokat. E tiszteletpéldányok egyike elkerült Parancs Jánoshoz azért is, mert ő Párizsban jól ismerte Erdélyi Attilát. No de hát egy költő-szerkesztő természetesen megnézi a rajzok melletti verseket is, amelyeknek a költőjéről addig nem sokat tudott, és egy alkalommal mondja nekem, hogy: te, milyen tehetséges ez a Czipri Éva! Megérdemelné, hogy kötete jelenjen meg. És rövid úton elintéződött, hogy a Magvető kiadó szerződést kötött velem a hagyatékból válogatott, megjelenendő kötetre. Íme, a példa arra, hogy ez a partizánkodás milyen áldásos következménnyel járhat: egy ígéretes költőnőt utólag mégiscsak beiktattunk a magyar irodalomba. Most már nemcsak folyóiratokban elszórt versei olvashatók, hanem a Békéscsabán megjelent kis kötet után van egy nagyon szépen kiállított gyűjteményes kötete.

LP: - De műhelymunkának is igen alkalmasak a mi kiadványaink. Számomra legizgalmasabb Illyés Táviratok című kötete volt. Mert azt is mi jelentettük meg először. Ezt akkor beszéltük meg, amikor előző kiadványunkat, a Poesis Hungaricát hazaszállítottam. Akkor ő ideadta az Új Tükörben időnként megjelenő Táviratoknak egy összegező gyűjteményét, mintegy százegynehány darabot, és azt mi 100 példányban kinyomattuk. Számomra igen érdekes volt, hogy a szöveg át meg át volt írva, javítva, újra írva, - és aztán amikor a korrektúrát vittem, akkor is még alakított rajtuk. De összehasonlítottam a későbbi Szépirodalmi-beli kiadást a miénkkel, ismét változtatott még a szövegen. Mindenesetre így volt lehetséges az, hogy a kötetről - a mi kiadványunk alapján - már 1982 év végén megjelenhetett Tüskés Tibor ismertetése a Tiszatájban, jóval a végleges kötet megjelenése előtt.

KL: - Azt hiszem, itt kell megállapítanunk ennek a sorozatnak a nagy előnyét: az előállítás gyorsaságát.

LP: - Hadd mondjak egy, a mai könyvnyomtatási körülmények között hajmeresztő példát. A Koffán Károly említett gyűjteménye előszavának dátuma: Budapest, 1984. január 5. És a kész könyv február elején már a kezünkben volt.

FA: - És ennek feszítő ereje lehetne magára a könyvkiadásra is. Tanúja voltam nemrégiben, amikor az írószövetségben Domokos Mátyás, hóna alá csapva néhány kiadványunkat, a Kiadói Főigazgatóság emberei és a nyomdaipar ott megjelent képviselője előtt fölmutatta, hogy íme, így is lehet könyvet kiadni. Különösen verskötetet, amelyet tulajdonképp szerencsésebb volna egy-egy ilyen manufaktúra-jellegű nyomdában elkészíteni, mint a nehézkes, nagy, fölhígított nyomdai szerkezetben. Körbejártak a kiadványok, megcsodálták, és valóban le is szűrték azt a tanulságot, hogy keresni kell olyan nyomdai lehetőséget, amire Lipták adott példát.

KL: - Tényleg, nem lehetne valamelyik kiadónak veletek társulnia?

LP: - Nem. Ezt már ezerféle körülmény megnehezítené. Például ha már nem 250, hanem mondjuk csak ezer példányban kellene megjelentetni a köteteket, ahhoz már tonnaszámra kellene papírt vásárolni. Nézd meg a köteteket, hányféle papírra nyomtuk őket. Mi csak hulladékpapírra dolgozunk. De nem is csak erről van szó. Azzal kezdtem, hogy mi valaha játszani kezdtünk egy lehetőséggel. És a játéknak ezt a jó ízét máig őrizzük. Ha kiadóval társulnánk, az már munka lenne. Mi pedig ezekkel a kötetekkel ezt a játékot vállaltuk csak. Ennek az öröme élteti kiadványainkat.


KABDEBÓ LÓRÁNT: Poesis Hungarica. Jelenkor, 1985/2.


digitális újraközlés a szerző jóváhagyásával a Poesis Hungarica - emlékoldalon

inaplo.hu/poesishungarica