Gárdonyi Géza

Vallomás

Gárdonyi Géza művei

osszesmuve.blogspot.hu

Olvasom az ujságban a legujabb hősöket. Ismeretlenül is érdekel: micsoda nevek ragyognak majd a nagyháború történetében. Örülök, ha magyar neveket is látok.

A szemem megtoppan egy néven Besztercey Szilveszter.

Lehetetlen!

S még rá, hogy aranyérmes hős!

Lehetetlen!

Valami ostoba tréfa keverte ide a nevét.

Merthiszen ilyen nevü ember nincsen kettő. A neve után itt az ezrede száma is, meg hogy önkéntes szakaszvezető. Már hát nem a szakaszt vezeti önként, csak katonailag igy irják. A közösügyes észjárás nemcsak a legényt forditja ki a polgári rendből, hanem a magyar szót is.

Hát Besztercey...

Nincs egy hete, hogy láttam az önkéntes szakaszvezetői ruhájában. Hát katonának valóban katona. De ki merte a hősök közé firkantani a nevét? Ujságiró? Szedő? No bolond tréfa!

Minden ismerője tudja, hogy ő ugyan el nem süti a puskát. Arca is szinte nyulfej. Olyan szőke, olyan kerekszemü, olyan jámbor-nyugodt, ha semmise zavarja az élete folyását. De ha csak egy tizéves gyerek is szól hozzá, elvörösödik és ijedten pislog. Van úgy, hogy elüldögél köztünk a szerdai vacsorán a kis angol pipájával néha éjfélig is, és vidáman hallgat minden szóra. De őmaga sohse beszél. Véleményt, ha nyilvánit, csak egy rövid mondat. Azt is olyan lassan mondja, mintha ólomból volna a nyelve. Vagy hogy csak rábiccent. Tagadóan azonban sohse rázza a fejét. Nem meri.

Dehát azért kedveljük. Vagyhogy, csakis azért.

Mindig kedvesebb az az ember, aki minket hallgat, mint az, akit nekünk kell hallgatnunk.

Aztán hát nem is értéktelen ember: jeles művésze a ceruzának és az ecsetnek. A társaságunk minden tagját lerajzolta már vacsoraközben. Kevés vonással remekül rákapja akárki arcát is a papirosra. Ő illusztrálja különben a legszebb kalendáriumokat, és a képes ujságoknak is dolgozik. De leginkább Zsolnaynak dolgozik ő: virágokat, szőlőleveleket, madarakat, futó lovat, ebet s másefféléket pingál tálakra, vázákra, tányérokra. Zsolnay arannyal fizeti.

Hát igazi művész.

Még a lába állása is olyan, mint a festőállványé. Mégishát vélném, hogy a fantáziája nem nagyzsákú. A képtárlatokon ugyanis mindig csak két-három tárgya váltakozik: az ősz szineit festi, de mindig kék ég alatt, és a vizet festi, de a nád elmaradhatatlan. Emberképe meg mindig egy cseresnyeszáju leány, vagy fiatal asszony, barna szemü és mosolygó nézésü. Az aztán hol fehérben, hol kékben, hol úri ruhában, hol parasztiban, hol szalonban, hol havas kertben, hol virágosban jelenik meg, de mindig csak az az egy nő: az a cseresnyeszáju pajkos szemű hölgy.

Hát jól fest, jó művész, csak a világ milliónyi mindenféleségéből nem sokat lát.

Dehát azért derék kedves úriember. Már csak azért is becsülöm, mert vegetárius. A növényevő ember mind jó ember. Tömlöcbe sohse jut növényevő. Párosviadalokban se forog a neve. De mégcsak ujsági nyilatkozatokban se. Csak hát azt nem értem: hogyan vitte szakaszvezető­ségig? s pláne hogyan kaphatott vitézségi érmet?

Nézem más ujságokban is: benne van azokban is.

Tehát nem szerkesztőségi tréfa.

No meglátogatom!

Az örvendező ember akár éjfélkor is szivesen fogadja a veleörvendezőt. Éshát én pelyhes kora óta ismerem. Jó tiz éve, hogy elhozta a szerkesztőségbe az első rajzát. De akkor se sokat be­szélgettem vele. Azután se. A lakásán se jártam soha. Csak annyit tudtam, hogy Budán lakik. Hiszen ahányszor a szerkesztőségben járt, a neve kártyáját mindig az asztalomra tette:

- Ha netán valami megbizása volna szerkesztő urnak...

A megbizást biz én csak posta utján intézgettem el.

Nodehát most meglátogatom. Jó ember, derék ember, vitézkedett is valahogyan, - meg­látogatom.

Bizonyosra fogtam, hogy valami padláson lakik, sok festékes bögre és tubus között, - a sarokban vetetlen ágy, a kalamárisa és hajkeféje a teafőző mellett. Művészek igy szokták.

Bezzeg meglepett, hogy egy szép kerti villába igazitottak.

A villa ajtajára egy fehérkötényes kis félpúpos parasztasszony futott, hogy megnyissa. A kezében főzőkanál volt, és oly alázatosan pislogott, mintha legalább is császár volnék.

- Besztercey úr? Itthon van. Tessék csak ott azon az üveges ajtón...

Mentem az üveges ajtóra. S méginkább elbámultam, hogy a lakásban egy fiatal úrihölgy fogad. Pávaszem-szinü kék selyemkimonóba öltözött szép úrihölgy: a cseresnyeszáju!

- Besztercey? Itthon van. Én a felesége vagyok.

Elámultam.

Ez a pompás barackvirág asszony? Ez a nyiltan és okosan néző kis tiszta asszony a felesége annak a bajuszos apácanövendéknek?

- A férjemnél model van, - mentegetődzött mosolyogva, - ha szabad egy kis várakozásra kérnem...

Három tyuktojás volt a kezében. A konyhába ment volna, de előbb bevezetett a szalonjukba, - egy hamvaszöld tapétás, sárga bársony-diványos és ugyanolyan székekkel teljes csupa-kép kis szalonba.

- Tessék, - intett egy székre, - igen örülök... A férjem is igen fog örülni. De bocsánat: tojást kell kiadnom a szakácsasszonyomnak. Már türelmetlenkedik. Noha ez nem afféle pesti cseléd. A pesti cselédek bizony...

S leült.

Elcsevegte, - kedves furulyázó hangján, - hogy milyen megbizhatatlanok a pesti cselédek, hogy az előbbi cseléd hogyan lopta el a férje beretváját egy bakának? Hogyan találták egyszer, - horrendum! - az asszonyka mondta ezt a latin szót: horrendum! - hát hogyan találták egyszer, a bakát poharazás mellett, fülre csapott sapkában a konyhai asztalnál, éjfélkor? Mit mondott ő és rá a baka, és megint ő és azután a leány? Az olyan csekélységek már emlitésre se valók, hogy a cseléd harisnyája sokszor éppen olyan, mint az asszonyáé, és hogy ha annyira civilizált a cseléd, hogy fogkefével gondozza a fogát, tanácsos megnézni: van-e neki is efféle eszköze? Végre is faluról voltak kénytelenek hozatni egy öregasszonyt.

- Dehát pardon, - mosolygott, a három tojást ismét felvéve, - ardet Ukelegon. (Igy mondta: Ukelegon.) A szakácsasszony vár. Valami sürgős ügyben méltóztatik?... Kihivhatom Szilvát.

- Csak azért jöttem, hogy gratuláljak...

- A vitézségi éremért? Igen fog örülni. Tudja már miért kapta?

- Nem is sejtem.

- Jaj, az igen szörnyü volt. Egy reggel ahogy szétnéz az uram egy tábori nézelőn, lát egy lengyel parasztot, hogy ballag a füzfák közt. Putton a hátán. A vállán meg kapa. Az uramban gyanu kel. Jelenti. Utána lóditanak a parasztnak két katonát: behozzák a faluba. Lerántják róla a bekecset, hát mi van alatta. Úri ing. Az ingen belől zseb. A zsebben irások. Az uram még látta, hogy felhuzzák a községháza falán egy szögre. Brr! Mingyárt utána megbizzák az uramat, hogy nézzen el harmadmagával egy erdőbe. Jó távolacskán sötétlett az az erdő. Hát nézzen el oda: ha állásokat is lát, rajzolja le. Ha nem lát állásokat, járják meg az erdőt:

- Van-e benne muszka?

Volt benne. Jaj, el is fogták szegény uramat. Kérdi tőle a muszkakapitány:

- Kicsoda? micsoda? melyik ezredbe való?

Felel az uram:

- Kvomodó oportet.

Faggat tovább a muszka:

- Melyik faluból indult ki szemlélődésre.

Megmondja az uram azt is. Akkor aztán nagy izgatottan kérdezi tovább a kapitány, hogy egy hadnagyát délelőtt elfogták a mieink, parasztruhában lopakodott oda a hadnagya:

- Mi történt vele?

Az én uram mondhatta volna azt is, hogy megint elbocsátották. És akarta is mondani: el­bocsátották. De mégse felelt. Iszen ismeri az uramat, hogy ha izgatott valamiért, vagy felindul valamin, nem szól. Harapófogóval se lehet belőle egy szót kicsikarni. Megharagszik persze a muszka kapitány: mégnagyobb szájjal kérdez. Az én uram mégzártabb szájjal hallgat. No, azt mondja a kapitány:

- Felakasztatlak!

Az én uram még erre se szól.

Megkötözik a két kezét, hátra.

- Beszélsz, vagy nem beszélsz?

Állitják egy akácfa alá.

- Beszélsz, vagy nem beszélsz?

Még csak papot se hivnak. Pap helyett érkezik, - Deusz eszt makina, (Igy mondta) érkezik egy okos srapnel a mi ágyuinkból: elviszi az akácfát. A hóhért is. A kapitányt is. Az uramat meg berugja földdel. Mikorra előkaparták s megint föleszmélt, már a mieink voltak ottan.

Közben a három tojást letette persze az asszonyka a szivarhamutartóba, az asztalra, hogy a két kezével is beszélhessen. Igen élénken beszélt a két kezével: hol elnyitotta, hol összecsapta, hol az ujjait kulcsolta össze, mint a kisleányok, mikor a bábujok egészségéért imádkoznak.

*

- Engedjen meg egy kérdést, nagyságos asszonyom, - kaptam egy szünetébe, - igen érdekes, amiket eddig elmondott, de én a nagy érdeklődésben is nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy ugyan hogyan kerültek maguk együvé?

- Beszterceyvel?

- Vele. Azazhogy ő, magával? Gyermekkori játszótársak voltak, ugye?

- Oh dehogy. Ő már huszonnyolc éves volt, mikor először találkoztunk. Füreden találkoztunk először. Én már akkor tizenkilenc éves voltam... már második éve... de mindenki tizenhét évesnek vélt. Fogadtak is rám. Persze, nem éntőlem kérdezték meg: mamámtól. Tőle se direk­te, hanem csak ügyesen szóba forditották. Három üveg pezsgőbe fogadtak. Vasuti for­galmi tiszt volt az egyik. A másik meg, ahogy ő nevezte magát: jegyzői fogalmazó, - jegyzősegéd. Nem ismerőseink voltak, csak épp a vasuti állomáson történt Székesfejérvárott.

- Éppen ez az, - feleltem, - ez a kérdés foglalkoztat, mióta csak beszélgetünk, hogy ha maguk nem gyermekkorukban ismerkedtek meg, hogyan udvarolt magának Besztercey és hogyan vallotta meg?...

Az asszonyka mosolyogva rázta a fejét:

- Oh kérem: dikcionárium nélkül is megértik egymást, akik egymásnak valók. A némák... Hallotta tán, hogy a néma legény szivesebben választ élettársul néma leányt...

- Jojó, dehát ha meg is értik egymást, a legénynek csak nyilatkoznia kell, hogy szándéka-e feleségül is venni azt a hölgyet, vagy...

- Hát ő nyilatkozott is.

- De hogyan? Én százszor is találkoztam már vele; ebéden, vacsorán is gyakran voltunk együtt legénykorában, de soha öt szót nem hallottam tőle, hogy egymásután elmondta volna az öt szót.

Az asszony elbámult:

- Öt szót? Nem tapasztaltam. Mink rendesen beszélgetünk. Hiszen férj és feleség mindig beszélget egymással. Igaz, hogy gyerekkorában dadogó volt, és talán azért látszik olyannak. Ha idegen szólitja meg, mindig megzavarodik. Pedighát nem dadog már. Egy falusi tanitónak köszönheti. Mert igen dadogott. És az a tanitó szólt a szülőknek, hogy csekély száz forintnyi dijért leszoktatja a dadogásról, csak magával viszi a nyári vakációra Sümegre. Kulcsárnak hivták azt a tanitót: Hát mikor hazatérnek, az uram csakugyan rendesen beszél. A tanitónak maga-kitalálta szisztemája volt, szimpla, mint Kolumbusnak a tojása, - ahogy az uram szokta mondani. De azért mégse emlékezik rá szivesen. Még a szülőinek se mondta el, csak Apolló néninek panaszolta el, mikor hazatért, a dajkájának, aki most szakácsasszonyunk. Egyszer hogy igen faggattam, - mert egy asszonybarátomnak is dadog a fia, - azt mondta, hogy inkább dadogjon holtig, hogysem az a tanitó tanitsa.

- Dehát - fakadok ki, - ha száz forinttal megmenthető, és mondod, hogy egyszerü az a szisztema...

- Egyszerünek egyszerü, - feleli az uram, - hogy szakadjon el a tenyere...

És nem mondta meg.

De elég annyi, hogy az uram nem dadog, csak éppen hogyha valami csak kissé is felizgatja, megijed, hogy dadogni fog, és nem bir másra gondolni, csak arra, hogy dadogni fog, és ez a gondolat beáll a nyelvébe: a nyelve megkötődik.

Perszehát én ezt lánykoromban nem tudtam, és csodálatos is, hogy mink egybekerültünk. Jaj, minden házasságban van valami csodálatos, ahogy indul. Annak a kettőnek ugy meg kell érkeznie együvé, mint a kaposi vonatnak meg a kassai vonatnak a Keleti pályaudvarba.

Hát bizony én se gondoltam volna, mikor először láttam... jaj ezt a tojást ki kell adnom a konyhára, mert a szakácsasszonyom... hát csak röviden mondom el...

Mirajtunk Füreden történt ez a csoda:

Különös ugye, hogy Füreden is történhetnek csodák?

Azon a prózai helyen: az a sok nád, aztán az a világnak háttal fordult templom ott a tihanyi hegyen, - nekem bizony nem tetszett, mikor először láttam. Mink somogyiak vagyunk: a somogyi parton nincs nád és onnan szép a Balaton. A szalai partról nézve csak mint valami nagy vizáradat.

Mink csak Szent István király után való nap mentünk át. Mert hallottuk, hogy sok a vendég. Nem is tudtam milyen ruhákat vigyek magammal: nyáriakat-e? őszieket-e? Merthiszen István király után már sokszor itt az ősz. Nem is vittem magammal csak két nyárit: egy fehéret és egy kékcsíkos szatint.

Az igen illett nekem.

A szalmakalapom szalagja is azonos kék volt a csikokkal. Napernyőt is csak egy fehéret vittem, és egy mohaszin zöldet az őszi ruháimhoz. Meg hat méter himaláját vittem, hamu­szinüt, hogy azt ott varrom meg őszi köpönyegnek.

Hát későn mentünk. De bizony még akkor is csak a fürdő-intéző jó Moys Bogomér mindenhatósága szoritott az Erzsébet-hotelben egy kis vackot.

- Gyerünk korábban vacsorára, mamám, - aggódtam nyolc óra felé, - meglásd nem kapunk helyet, ha késünk.

Hát a nagyhotel étkezőjében csakugyan el is volt már foglalva minden hely. Le kellett mennünk az alsóvendéglőbe.

Öten voltunk: mama, meg én, meg a hugom: Klári, - ismeri tán a szinpadi nevéről: Somogyi Melissza, - akkor persze még kis mitugrász, tizenkét éves. Meg velünk volt egy pesti patikussegéd, Forgács nevü az anyjával meg az apjával. Azok is aznap érkeztek. No meg igaz: ott volt Ágnes néni is, mamának egy pesti asszony barátja. Az Csopakon nyaralt, de arra az estére átjött hozzánk.

Később, már asszonyfejjel tudtam meg, hogy mink voltaképp Forgácsék kedvéért mentünk Füredre. Forgácsék meg a mi kedvünkért.

Ágnes néni ugyanis irt titkon anyámnak, hogy egy jó családdal ismerkedett meg, már hát Forgácsékkal, és azoknak van egy huszonnégy éves fiuk, igen nekemvaló, kedves művelt fiatalember, patikusságot tanult.

A levelet tavaly találtam meg mama sublótjában.

Hát hogy patikusságot tanult és szép jövőnek nézhet elibe: Pesten szereznek neki patika-jogot. És a lehető legnagyobb summát kivánja ugyan, de nem kell kifizetni, csak halál után. Ő addig felveszi váltóra, csak a kamatot kell évenkint fizetni rá.

Ez igen jó okoskodás.

Egyéb költségekre telik neki bőven: egyetlen fiu, és a szülőinek kétemeletes háza van az Átilla-körúton, és kőbányája Nógrádmegyében. Az apa kövezet-burkoló-vállalkozó. Forgaccio volt azelőtt a nevük.

Már akkor, hogy huszadik évemben voltam, anyám sokat aggódott, hogy nem találok férjet.

Falusi lánynak nehéz is: el van dugva a világtól.

Engem ugyan már kerülgetett egy lutheránus pap, - úgy tizenhét éves koromban. Egy Szilveszter-estén ismerkedtem meg vele keresztanyáméknál. Járt is nálunk háromszor, - kétszer vacsorán és egyszer ebéden.

Sokat evett és keveset beszélt.

Az tiz ezer koronával is megelégedett volna.

Apámnak igen tetszett az az ember, hogy latinul jól tud. Egyre csak latinul beszélgettek. Igen unalmasak voltak ugy együtt. Apa még a töltött káposztából is latinul kinálta:

- Pláceát domine brasszikám fartám.

Mert apa igen tudós ember. Iskolába se kellett járnom az elemin fölül. Csak éppen két havi rajztanfolyamon voltam Pécsett az apácáknál. Igazában: még az elemit se végeztem teljesen a mi tanitónk keze alatt. Mert mikor a negyedikbe jártam, egyszer valami gyakorlatot irtam otthon, s a végére ezt kellett irnom:

Madáccsal sohajtunk: Ember küzdj és bizva bizzál.

- Hiba van itt, - mondta apa, - nem jól irtad: Madáccsal. Nem Madác annak a neve.

- Tudom, - feleltem, - de a helyesirás ez: Madáccsal.

- Ejnye kániszmáter! - fortyant rám apa, - még disputálsz velem! Hát ha a te nevedet ragozod, ugy irod, hogy Nag, Naggyal?

Mert Nagy a mi családi nevünk.

- Ugy kell, - feleltem, - ugy muszáj.

- Nohát akkor meg is tagadlak! Az én becsületes nevemet ne csonkitsd meg!

Sirtam persze, de nem fogadtam el, hogy én vagyok a hibás.

Apa áthivatta a csizmadiának a fiát, hogy megszégyenitsen. Az is negyedikes volt az a fiu. Janinak hitták Frázs Janinak.

Jani persze velem bizonyitott.

- Nem lehet, - mondta apám, - nem lehet. Hát a magad nevét Fráz-nak irod, ha ragozod?

- Annak, - felelte Jani, - nekem is furcsa.

Hivatja apám a tanitót, hogy mind a kettőnket megcsúfoljon.

Persze a tanitó is a mi igazunkat bizonyitotta.

Apa erre előkeresi az Akadémia helyesirását. Mutatja benne, hogy a tanitó tudatlan.

A tanitónk hazafut: hozza az iskolai helyesirást.

- Tessék, nagyságos uram, - mondja, - itt a nagyméltóságu miniszter ur helyesirása. Igy kell irni Madáccsal, Szakáccsal, Arannyal.

S a vállát vonogatta:

- Nekem, nagyságos uram, a miniszter parancsol, nem az Akadémia.

Nohát jó, hogy nem hallotta az a miniszter, amit apa mondott.

Ki is vett az iskolából s attólfogva maga tanitott, otthon.

De többet is tudok én, mint a felsőbb-iskolával kérkedő asszonytársaim. Különb az irásom valamennyinél. Még a helyesirásom is. Csak éppen hogy a t betükön hibázok néha. Hol többet irok a kelleténél, hol kevesebbet. Dehát azzal az egy betüvel minden nő ugy van.

Dehát miről is beszéltünk?

Igaz: a luteránus papról.

Hát apának igen kedvére való ember volt. Mamának jobban csak az tetszett benne, hogy mikor előforditotta a moringkérdést, legyintett rá:

- Ha én megházasodok, - mondta, - nem a móringot nézem, hanem akivel mindöregségemig együtt élek.

- Ez igen derék ember, - vélekedett mama a látogatása után, - ennek elég tizezer korona, meg három szoba butor és egy zongora.

- Két tehenet is adok, - mondta rá apa, - papnénak tehén a zongorája. Amelyiket választod Ilka.

De aztán elmaradt a pap.

Azt mondta keresztanyámnak, hogy csinos leány vagyok, csak sokat beszélek.

Képzelheti, hogyan elképedtem.

Jaj még most is ha rágondolok...

Hogy én beszélek sokat?

Mintha bizony nekem két nyelvem volna mint a Csák család oroszlánjának, és... jaj... Szerettem volna megizenni neki, hogy az én beszédemen még senki se aludt el, de a papok beszédén bizony nem ritka látvány.

Nodehát azért nem ugrottam a Balatonba.

Csunya nézésű volt, mintha pörbe akarná fogni akivel beszél és mindig ránc a két szemöldöke között. Ej, mit az ilyen cseréppipás falusi férj...

Unalmas életem lett volna mellette.

Én, - nyiltan megvallva, - mindig azon imádkoztam, hogy költő vegyen el, aki szép verseket ir, és rólam is ir egyet, vagy többet is.

A verseket igen szeretem.

Petőfit én százszor is elolvastam, és az ujságokban is mindig a verseket olvasom először.

Hát azon imádkoztam.

Vagy költő vagy birtokos ember, mint édesapám. Az is jó, ha költő nincsen. Sajnos: a költők nem látogatnak el ma már a falvakba. Petőfi volt az utolsó. Ámbár Tompa is. De Tompa után már mind a főváros fülemiléi. Igaz-e?

Hát nekem sejtelmem se volt róla, hogy mért vár bennünket Ágnes néni Füreden? és mért ismerkedtet meg ott mingyárt az első órában Forgácsékkal?

Az ugyan hát nem volt kellemetlen nekem. Leányféle mindig örül, ha fiatalember lengedez mellette.

De mondom nem is sejtettem.

Ő azonban alighanem tudta, mert mingyárt az első perctől igen figyelmes volt és mindenképp kellemeskedő. De máskülönben is olyanféle figura, amilyen a lányoknak leginkább tetszetős: mindennap más ruha, de mindig vasalt nadrág. Finom nyakkendők. Elegáns cipők. Mindennap más szines ing. Kenőcsölt haj. A fején reggel szürke cilinder, délben panamakalap, délután fehér tengerész sapka, este puha fekete kalap.

Én még akkor nem tudtam, hogy az ilyen külső elegánciát akárki is megveheti a Dorottya-utcájában, - noha Pest nem volt ismeretlen világrész nekem. Minden farsangon felhozott mama egy bálba és hogy a szinházakat is járjuk, - vagyishogy művelődjek. No egy este ugyan­csak művelődtünk,... hogy azt hittem lesül a képemről a bőr. Jaj, mama is úgy beleizzadt... El is vitt a második felvonás után.

Az a napunk különben is szerencsétlen nap volt.

A Hungáriában ebédeltünk. És mamának elszakadt az órája lánca. De csak fizetéskor érezte, hogy a keblére tapintott, s nem volt ott az óra:

- Jézus Mária, - lehengi, - az órám!...

Maga alá néz, hát ott csillog a lánc a szék lábánál.

- Jaj, hálistennek.

Abban a pillanatban roppan valami a lába alatt, hát az órájára lépett.

Dehát miről is kezdtem?...

Igaz, hát Forgács:

Ugy arcra kellemes fiu volt. Inkább nőies, mint férfias. Még a beszéde is olyan nyelvhegyen zizegő, mint némelyik nőé, aki pöszeséget affektál. Még az is nőies, hogy sok gyürüt viselt. Öt gyürüje volt. Egy vastag pecsét-gyűrű is közte. Egyébként fekete bajszú és barkojú legény, naponkint néha kétszer is beretválkozó.

De mindenképen kedves ember.

Csak első találkozásra tetszett olyan nőiesen gondozott arcúnak, később aztán látszott, hogy erősen is férfias. Különösen a szemén látszott, hogy mindig van valami rejtett fiókja, amelybe belelátni nem lehet. De ő meg mintha nagyon is szeretne belelátni mindenkinek a fiókjába, ugy nézett, ha figyelmesen nézett, mint aki kulcslyukon át vizsgálódik.

Olyankor nem volt kellemes az arca.

Nodehát megyünk vacsorára.

Mikorra az ebédlőbe érünk, minden asztal el van lepve. Még nyolc óra se volt pedig.

Mégis hát felfedezünk egy olyan asztalt, amelyiknél csak egy Petőfi-galléros úr magányos­kodik.

A belső ajtó mellett van persze az az asztal. Ételszagok fujnak oda a konyhából, s a pincérek ott száguldoznak ki és be a tányérokkal.

Dehát nincs más asztal.

S nem is ül ott csak az Petőfi-galléros fiatalember.

Kis matrózpipa a kezében.

Épp akkor gyujtott rá és pöffentette az első füstöket.

Besztercey.

Akkor persze még nem tudtam, hogy Besztercey.

Forgács egyenesen odarugtat.

- Szabad ez az asztal?

Besztercey bólint és elvörösödik. A székét udvariasan elhelyezi a főhelyről az oldalsóra. Pipáját zsebre dugja.

Furcsa volt nekem, hogy ugy elvörösödött.

Ez a fiatal ember bizonyosan várt ide valakit.

Loppal nézegettem.

Lánynak persze mindig érdekes az olyan fiatal ember, aki vár valakit. De ő is igen rajtam felejtette a szemét, mikor leültünk, és azután is ugyancsak meg-megbámult.

Ez mégfurcsább volt: hogy egy fiatalember vár valakit és mégis engem szemlélget. De olyan alattomban és olyan érdeklődéssel szemlélget, mintha valami igazgyöngyfűzér volnék, ő meg valami tolvaj.

Vajjon ki lehet?

Hátha valami költő?

Persze nem beszélgettünk vele.

Másnap délben vannak ugyan üres asztalok, de mindeniken rajt’ a cédula:

Foglalt.

A gazda mentegetődzik:

- Kérem, mihelyt üresedik, önöknek fogjuk fentartani.

Hát megintcsak odamegyünk ahhoz az asztalhoz, amelyiknél a festő ült.

Még akkor persze nem tudtam, hogy festő.

Megint egymaga ült ott, megint a főhelyen. Elvörösödött, ahogy meglátott bennünket, és, nem is várt szólitást, elhelyezte a székét oldalra.

Forgács se kérdezte már tőle, hogy szabad-e az asztal? csak leültünk abban a rendben, ahogy este.

Vacsorára már mink érkeztünk korábban. Az ő helyére azonban nem ültünk.

Csakugyan jött is.

Egy nagy lapos könyv a hóna alatt, mint mindig. Egyenesen a helyére. Nyakkendő volt már rajta fehérpettyes kék selyem, csokorba kötött, de a gallérja csakolyan nyitott, mint azelőtt.

Némán köszönt és elvörösödött.

Nem beszéltünk vele akkor se.

S olyan volt, mintha nem is látnánk.

Pedig titkon valamennyien őt csodáltuk, hogy salátát eszik csak úgy magában. Olajat, ecetet önt rá, de semmi egyéb. Egy tál salátát megevett. Utána meg egy főtt tojást.

Egyebet semmit.

Az előbbi napon meg kalarábé főzelék volt az ebédje, de csak hús nélkül.

Utána azt kérdezte a pincértől:

- Mi van még zöldjük?

A pincér gondolkodott:

- Hacsak zöldbab-salátát nem hozok, amilyet angol ürühus mellé adunk?

- Kétszer, - bólintott rá Besztercey.

Igen nevettünk rajta, mikor elment. Pláne hogy egy tótos szalmakalapot vett le a fogasról és tett a fejére.

- Valami anabaptista, - vélte Forgács, - anabaptista kántor. Az a könyv bizonyosan kóta nála.

És nevettünk.

- Takarékos ember, - tréfálkozott az öreg Forgács is, - a pecsenyét képzeletben eszi a saláta mellé: nem kell fizetnie.

- Csak ami zöld, - nevetett a fia is, - ennek legelőre kellene járnia, nem ide.

- De hogy eszi a kapros lepényt? - kérdezte Klárika, az én gonosznyelvü hugocskám. Csak a kaprot eszi?

Másnap délben megint ő érkezett később.

Mink kedvetlenül ültünk az asztalnál, mert mamának szük volt az uj cipője. És még csak nem is szidhatta a pesti boltosunkat: ő volt az oka. Mama ugyanis mióta meghizott, mindig har­minc­kilences cipőt rendelt magának, alacsony sarkút. Akkor, hogy Füredre mentünk, harminc­nyolcasat rendelt, sárgát. Sohse viselt sárga cipőt, dehát akkor divatizálni akart. Fehér csipkékbe öltözött ő is, mint a Neue Módéban láttuk, hogy az a nyári viselet, de már a fehér cipőt mégis átallotta: sárgát rendelt. Felment neki az is, de félóra mulva már szomorú volt.

Hát én is szomorú voltam: sajnáltam szegényt. Mondtam is neki, hogy jaj vegyen másikat, majd én elviselem otthon.

Én harminchetest viselek.

- Hova gondolsz, - felelte, - úgyis sok a költségünk itten. Majd kitágul.

És talán az is növelte a kedvetlenségünket, hogy a leves szinte ehetetlen volt aznap: melegviz és olyan daragaluska benne, mint a kő.

Minálunk a daragaluska csakugy reng a kanálban.

Hát űlünk, kanalazgatjuk nagy kelletlenül a levest a galuska mellől.

Akkor jön Besztercey. A nagyszélű szalmakalapban. A nagy könyvvel. A szájában a szokott kis matrózpipa.

Elpirosodik.

- Kaprot fog enni lepény nélkül, - mondja halkan Klári, hogy viditson bennünket.

Elmosolyodtunk.

Besztercey köszön.

Leül.

Maga mögé teszi a könyvét.

Étlapot szemlél.

Jön a pincér, Besztercey megszólal nagykomolyan:

- Kapormártást.

Arra mintha madzagon rántottak volna meg bennünket, valamennyien megmozdultunk és szorongattuk magunkba a nevetést. Klári azonban a következő percben már nyilt szájjal kacagott és erre valamennyiünkből kiszakadt a nevetés. Még mama is elfeledte a lába fájását: szinte fuldokolva szólt Klárira:

- Megbolondultál?

- Hiszen maga is nevet! - kacagott Klári, - engem a cipő se szorit...

Besztercey ült csak komolyan köztünk. Bámulva tekintett ránk és komolyan nézte tovább az étlapot.

Az étlap mellől loppal rámpillogott.

Én igen resteltem, hogy nevetünk és iparkodtam, hogy elfojtsam. Láttam a többin is, hogy ugyanazt gondolja. Mind rendbe igazodtunk már és komoly beszélgetést iparkodtunk kezdeni a motoroscsónakról, hogy az milyen okos találmány. De Kláriból kikitruccant a nevetés.

Aztán egyszercsak jött a pincér és hozta a kaprot hús nélkül.

Akkor Klári leborult az asztalra és úgy kacagott.

És mink is vele.

De még az öreg Forgács is göcögött, pedig ugyancsak komoly ember.

- Micsoda illetlenség, - korholta Klárit mama, - ez az úr még azt fogja vélni, hogy őt neveted.

Besztercey kissé elpirult.

- Csak tessék, - rebegte mosolyogva, - tessék.

- De nem önt neveti, - mentegetődzött mama, - csak ez olyan, hogy ha rajta van a bolondja...

- Csak tessék... nem baj, - ismételte jóságosan Besztercey.

- De nem, nem, - mentegetődzött Klári is, - én nem önt nevettem. A kiskutyát nevettem, hogy szédi-babát játszik.

Hazudott persze.

Mégis megröstelkedtünk és illedelmesen elkomolyodtunk.

Besztercey megette a kaprot és titkon rámpillogatott. A kapor után krumplifőzeléket rendelt. És megint rámsandított. A főzeléken hús is volt. A hushoz nem nyult. Aztán gyümölcsöt rendelt: almát, körtét hoztak. Szőlő is volt rajta.

Fizetett.

Bólintott.

Elment.

Alig lép ki, Forgács elmosolyodik:

- Itt feledte a könyvét a kántor.

Klári odaszökken és felkapja a könyvet.

Belenyit.

Mink is egyszerre látjuk, hogy rajzok vannak benne: balatonparti rajzok, szines is némelyik, igen szépek.

Egyszercsak ahogy tovább forgatja a könyvet, megsikkan:

- Ilka!

Hát csakugyan az én képem, jaj gyönyörü akvarelben, de oly élő, akárcsak tükörben látnám magamat. Még a kékbársonyszalagos szalmakalap is a fejemen.

Nohát ilyen csoda!

Hogyan festhetett le?

Mikor?

Érthetetlen!

Az a kép az ott a falon. Igaz-e: jó?

Csak Forgács nem bámult és nem lelkesedett a művészeten.

- Micsoda naiv fogás, - mondta, - itt hagyja a könyvét: arra spekulál, hogy a gyermek kiváncsi. Üzleti fogás.

- Cinkefogás, - mosolygott az öreg Forgács.

- A kapor árát!... - kacagott Klári, - velünk fizetteti a kaprot!

Nevettünk rajta.

Legjobb volna megtréfálni, ravaszkodott Forgács, - kicsenni a képet a könyvből.

- Nem: megvesszük, - mondtam rá, - dehiszen egyenesen is ideajánlhatta volna.

- Megvesszük, - mondta anyám is, - nagy ára nem lehet az ilyen kicsi képnek.

- Ha megengedi Iluska, - udvariaskodott Forgács, - hogy én vegyem meg, emlékül...

Nem is felelhettem: Klári elkapta anyám kezéből a könyvet és becsapta. Visszatette gyorsan a székre.

Meglátta ugyanis az üvegablakon át, hogy a nagyszélü szalmakalap visszatér.

Csakugyan be is lép.

Piros a képe.

Gyanakvón pillant végig rajtunk, s fogja a könyvét a hóna alá, ahogy szokta.

- Kérem, művész úr, - szólitotta meg Forgács szinte üzletiesen, - egy képe érdekelne bennün­ket...

- Ha nem drága, - füzte hozzá mama nyájasan.

- Hát csakis, - biccentett Forgács, - dehiszen csak egy kis akvarellről van szó.

Besztercey úgy nézett Forgácsra, mintha valami olyan ládikára nézne, amely a lépcső­kanya­rulatokban őrzi a tisztaságot. Aztán mamára is pillantott, rám is. Énrám, persze már nem olyan nézéssel.

- Ön bizonyára tudja, miről van szó, - folytatta Forgács. - Hát hogy az a kép?

Besztercey ránézett, mintha valami gorombaságot hallott volna.

- Sehogy...

S bólintott.

Elment.

Csak hallgattunk, mint puskalövés után szokás, mikor nem tudni, hol és mért puffant.

- Bolond ez, - böffent meg aztán az öreg Forgács.

- Nagyon is sok esze van, - felelt rá a fia, - tudja, hogy itt leszünk holnap is, holnapután is: a képet meg akarjuk venni. Ravasz kópé ez!

- Hát persze, - mondta rá anyám, - hiszen azért festette.

A festő mégis valamelyes kedvetlenséget hagyott maga után. Énnekem sohse volt ilyen pom­pás képem, csak afféle napon kozmásodott vidéki fotografia, egy kaposvári fényképésznek a fuserója.

Ismeri ön a vidéki fényművészeket: rossz üveg, kövéritő világitás, “tessék mosolyogni” s végül fényszikra és tus-pont a szemre.

Akit ábrázol, szégyelli, hogy született.

Forgács vállat vont:

- Hát kissé drágábban vesszük meg, de megvesszük, - mosolygott rám vigasztalón. - Csak hát mink legyünk résen: vacsorára ha idejön, ne emlitsük neki a képet. Holnap se. Majd előkaparodik aztán ő maga.

Hát meg is jelent Besztercey a vacsorán is, az ebéden is. De nem szólt semmit. Villázta a főzelékeit, kovászos uborkáit, túrós csuszáit, fött gyökereit. Itta rá a vizet. Hallgatta és mosolyogta, amiket beszélgettünk, és sandikált rám az étlap mellől a szemöldöke alól, mint fűben a béka a holdvilágra.

De a képről csak nem fakajtott ő egy szót se.

Mink se szóltunk.

Engem persze mindinkább nyugtalanitott a hallgatása. Aggódtam, hogy egyszercsak nem jelenik meg az asztalnál. Egyszercsak nincs, mint fürdőhelyen szokás.

Mondtam is anyámnak, hogy beszélgetésbe illenék vele eredni, hiszen úri ember. Én persze nem kezdhetem, de mama megteheti, aztán akkor be is mutatkozik. A művészt mindenütt megbecsülik. A művész is költő, szinek költője. Igen érdekes ember lehet.

- Minek a? - felelte mama.

Ő persze arra gondolt, hogy akkor Forgács nem lebzselhet körülöttem egyedül.

Besztercey az ő szimpla ruhájában, tótos szalmakalapjával, ujnyakkendős Petőfi-gallérjával kissé szegényes lovagnak látszott. No meg hogy egy koronából kitelt az ebédje. Igaz, hogy borravalónak húsz fillért hagyott az asztalon, és ezüstből volt a dohányszelencéje.

- Minek a? - mondta mama.

Uzsonnatájt átsétáltunk Ágnes nénihez Csopakra.

Forgács is velünk.

A szülői már akkor visszatértek Budapestre.

Útközben látjuk, hogy Besztercey ott ül egy szőlő előtt.

Fest.

Csak távolról láttuk, de a terebélyes szalmakalapról megismertük. Állvány is volt vele, azon festett.

Akkor megemlitettem Forgácsnak:

- Az én képem nem igen búvik ki a könyvből.

- Nyugtalanitja? - udvariaskodott Forgács, - hát majd estére előugrasztjuk.

- Igazán?

- Ha én mondom...

Este azonban mi történik: ahogy betérünk a vendéglőbe, a pincér örömmel ujságolja mamá­nak, hogy a mellettünk való asztal megüresedett. Sarok-asztal: jobb asztal.

A festő még akkor nem volt ott. Néhány perccel később érkezett. Már messziről meglátta, hogy máshova ültünk. Pirosság futott át az arcán, de azért odabólintott. S leült kedvetlenül megint a főhelyre.

- Salátát.

- Jaj, - kedvetlenkedek halkan, - most már nem fogja ideadni a képet: azt véli, hogy őt hagytuk ott.

- Dehogynem, - legyintett Forgács - csak drágább lesz a kép öt koronával.

S odaszólt félvállról:

- Hát festő úr, nincs üzlet?

Besztercey felpillantott, aztán tovább ette a salátáját, nyugodtan, mintha a kérdés nem őt illetné.

Forgács megint szólt:

- Festő úr, kérem festő úr...

Besztercey elvörösödött, még a füle is elvörösödött. Ránézett Forgácsra:

- Nem tudom kicsoda ön? - felelt hidegen, - és mi jogon szólogat hozzám?

Lenyelt egy böket salátát és csak ugy félvállról szólt ismét:

- Nem vagyok boltos.

Elképedtünk.

Besztercey is elhalaványodott. Gondolkodva hunyorgatott és szedegette a villájával a szálkát a süllőjéből.

- Megsértődött, - susogtam, - lássa: megsértődött. Jaj, most már örökre vége a képnek.

- Beh kár, - sajnálkozott mama is.

Forgács megtörölte a száját. Fölkelt és a festőhöz lépett:

- Bocsánatot kérek: éppen nem volt sértő a szándékom. Forgács vagyok, gyógyszerész-segéd, Budapestről.

Már akkor a festő is állt. De olyan nyakkal, mint a kakas, mikor a másikkal összecsapni készül. De aztán megenyhűlt: elfogadta Forgácsnak a kezét. S röviden csak ennyit mondott:

- Besztercey.

Forgács leült melléje:

- Ha megengedi... Hát kérem éppenséggel nem azért szóltam, csak gondoltam, hogy a képet eladásra festette. Kérem, ne haragudjon. Festők elvégre abból élnek...

- Nem eladó, - rázta a fejét Besztercey.

- Hát nem azért festette? A képet nem azért festik?

- Nem.

- Hát akkor minek?

- Magamnak.

- Magának? Minek volna az magának?

Besztercey vállat vont:

- Az én ügyem.

- De ha én megfizetem.

- Nem lehet.

- Hogyne lehetne?

- Nincs ára.

Mink aggodalmasan füleltünk. Forgács maga se tudta mit szóljon. Zavarodottan pödörgette a bajuszát. Hunyorgott.

- Dehát mégis, hát...

Besztercey rám tekintett, aztán tovább evett, mintha Forgács ott se ülne. Böködte a salátát három-négy levelenkint.

Én nem tudtam még akkor, hogy a saláta micsoda egészséges étel.

- Tudom, - kezdte ismét Forgács, - tudom, hogy művész ön. A nevét is ösmerem a képes ujságokból. És a művészek néha akaratosak. De én azt a képet szeretném...

Besztercey a fejét rázta:

- Nem adom.

- Száz koronáért se?

- Ezerért se.

- Dehát... - hebegett Forgács, - dehát...

- Ezerért se, - ismételte a festő.

- Dehát mért volna becsesebb önnek az a kép, mint nekem?

Besztercey hallgatott.

Fölvette az étlapot s mellőle rámnézett.

Én nem szoktam őrá nézni, csak ugy vállról éreztem, mikor szemlélget, de akkor elszomo­rodva tekintettem reá.

És ahogy a szemünk találkozott, nem tudom hogyan, hogyan se, de megéreztem, hogy a felesége leszek. Bizonyisten megéreztem. Nem fejezhető ki éppen ezekkel a szavakkal az az érzés, csak hogy valami lelki egységet éreztem vele, vagy nem is tudom micsoda egységet, szavakba foglalni nem lehet.

Csak a sejtelem csodája volt az.

És később hogy már házasok voltunk, el is mondtam neki, és ő azt felelte, hogy neki az az érzése, már az első látásomnál megvolt. Ő mingyárt az első nap megszeretett, vagy hogy az ő szavaival mondjam: szerelmes volt belém kalapom tűjétől a cipőm sarkáig. Annyira beszivott a szeme mingyárt az első órában, hogy emlékezetből lerajzolt, és másnap meg az arcom szineit rakta a képre.

Dehát persze neki is csak olyan volt a sejtelme, mint az álom.

Vélte, hogy nem lát többé, azért festette meg a képemet.

- Nem erőltetem, - fanyalgott Forgács, - látom, hogy most olyan az órája, hogy nem ad el képet. Mégishát egy hölgynek a képe, aki nem tartozik önhöz...

- Hát önhöz hogy tartozik?

De olyan volt az a kérdés, mint valami mellbe-ütés:

Forgács szinte hátramozdult tőle.

- Hozzám?... hát... tisztelője vagyok.

- Én is, - felelte hangosan a festő.

S elővonta a zsebéből az Estet. Belefogott az olvasásába.

Forgács fölkelt. Lógó orral tért vissza hozzánk.

- Bogaras ember, - mondta halkan, - de azért meglesz a kép.

- Bajosan, - sóhajtottam, - hallottam minden szavukat.

Cigányok helyezkedtek el a terem sarkában, és rákezdték a szokásos siketek indulóját.

Nem lehetett beszélgetnünk többé.

Csak elváláskor biztatott megint Forgács:

- Meglesz a kép. Visszatérek hozzá: kisütöm, hogy rokona vagyok. Még brudert is iszok vele, de a kép nem megy el Füredről.

Azon az éjszakán nyugtalanul aludtam: jaj igen busitott, hogy azt a képet nem kapom meg.

De valamiképpen tetszett mégis, hogy ezer koronán se adja. Hát mi neki az a kép?

Már akkor igen tetszett nekem Besztercey. Furcsáltam, hogy egyik percben olyan kislányosan pirong, másik percben meg annyira férfias. És akkor valami méltóságosan szép, mikor olyan férfias.

És az is igen tetszett nekem benne, hogy aznap este levett kalappal állt a lámpaoszlop mellett a parton. Az esti harangszóra vette le a kalapját, és úgy elmerült az imádságban, hogy meg se látott bennünket, ahogy mellette elhaladtunk.

Akkor valami oly szép volt az arca...

Szeretem nézni az imádkozó embert. Akármilyen állati rút is az arca, megszépül akkor, szinte angyali. Ha a ruhája csupa rongy is, nem rongy a rongy a méltóságos arcún. S az imádkozó csupa méltóság. Alázatosságában is csupa méltóság az ember, aki Istennel beszél, királyi méltóság a porban is.

Sohse titkoltam, hogy ezért az egyért irigylem a pápistákat. Azok hát tudnak imádkozni. Sokszor megfordultam a templomukban. Olaszországról nem is beszélek, csak Karlszbádot emlitem.

Apa jár oda.

Egyszer engem is magával vitt, és én bementem egy reggel a katolikus templomba. És láttam egy aranygalléros öreg generálist, amint letérdelt egy mesterlegény mellé, a puszta kőre.

Nohát azt a két arcot sohse felejtem el, hogy milyen szép volt.

Az a rongyos legény ott az aranygalléros nagyúr mellett. Az a munkában eldurvult kéz, a keztyüben finomult kéz mellett. Milyen testvérekké váltak ott az imádságban!

Mondtam apának is, hogy milyen szép az a nagy áhitat, - mert mink lutheránusok vagyunk, és a mi imádkozásunk tudj az isten olyan fakó vagy mi az övékéhez képest, noha a mi imád­ságaink is szépek.

Hát sok unszolásomra aztán apa is eljött velem másnap.

De neki nem tetszett annyira.

- Szép, szép, - azt mondja, - a publikum szép, ahogy imádkozik, de a mise nem szép: ide-oda lépked az a pap, hol kifordul, hol befordul, hol le van a keze, hol föl van a keze. Az nem imádkozik, az dolgozik.

Hiába, hát ő kissé prózai ember. Igen jó lélek, igen nemes különben, de a pápistákat nem sokra becsüli.

Egy rokonunk is van pedig pápista. Közalapitványi bérlő.

Egyszer mamával látogatóba voltunk náluk, és ott is háltunk. Este a kis Emma, - akkor öt­éveske leány, - föltérdelt az ágyban és keresztet vetett és hangosan imádkozott, ahogy szokott. És az oly szép volt, ahogy ott térdelt az a lányka kibontott hajjal, egyingecskében és ártatlan kék szeme a Magasságnak fordult. Mikor az ávét imádkozta, csak ráborultam a vánkosomra, és csakugy dőlt a szememből a könny, hogy mért nem imádkozhatok én is úgy! hiszen mink is tiszteljük Máriát. És az angyali köszöntés benne van a mi bibliánkban is. Mért nem mondjuk el mink is mindennaposan?

Miről is kezdtem?

Igaz: hát Forgács másnap örömmel ujságolta:

- Sikerült! Megvan!

- Lehetetlen!

- Megvan! Nincs ugyan még a kezemben, de azért már megvan. Az útja megvan. Kutya csökönyös ember! Éjfélig ittunk. Képzelje: málnaszörpöt! Nem iszik mást, hát kénytelen voltam rá, hogy én is azt igyak. Soha életemben nem iszok többé málnaszörpöt, ugy bele­utáltam. Dehát magáért még kulimászt is iszok. Egy liter kulimászt megittunk, vagyishogy málnaszörpöt. Még brudert is ittunk. Még meg is csókolództam vele, mikor elváltunk. Igen derék fickó.

- Dehát a képről mit végeztek?

- Meglesz. Nyugodt lehet felőle Iluska: meglesz!

- Dehát mondta, hogy eladja? Bizonyosra mondta?

- Nem, azt nem mondta. Nem is kérdeztem. Ezt már hagyja rám: ez furfang. Én fővárosi ember vagyok: értem az ilyesmit. Nem is szóltam a képről, de éppen azért lesz meg, mert nem szóltam. Én értem az ilyesmit. Ma is Csopakon fest: mellette fogok ülni déltől uzsonnáig, és magasztalom minden vonását. Művésznek igen derék, csak vad, mint a bölény.

- De hátha mégse...

- Én bizonyosnak érzem.

- Én nem.

- Bizonyos. S végre is ha éppen azt a meglevő képet nem adja, hát lemásoltatom vele. Éppen úgy megcsinálja, mint a könyvben valót.

- Nem hiszem, hogy lemásolja. Megsértődött, hogy elültünk onnan. Éshát előbb is nevet­géltünk rajta. Szóra se méltattuk.

- Lehet. De azon is segíthetünk: elmegyek hozzá még délelőtt, és a mi asztalunkhoz ültetem. Jó? Maguk is nyájaskodnak vele valamicskét, aztán megjámborodik.

Mama kissé fintorgott, de én helyeseltem a gondolatot.

Akármilyen festőt is szivesen láttam volna. Mert festővel én még sohse beszéltem, csak épp hogy egy apáca festetett velünk, Klarissza nevü kedves testvér, mikor a magánvizsga előtt két hétig bejártam, - mindenféle csuprot, tálat, virágot is festetett. És én mindig szerettem volna megkérdezni egy festőt, hogy hogyan festik a virágot? Ami virágot én festek, jaj olyan, mintha festett bádogból volna. A szinek nem olvadnak egybe. És arcképet is szeretnék festeni, ha tudnám, hogy hogyan szokták. Mert akit én lefestek, arra a jó Isten is ujra elmondaná:

- Jaj bánom, hogy embert teremtettem.

Hát délben csakugyan hozza a festőt az én gavallérom. Fogja a karjánál, mintha attól tartana, hogy kirántakozik a kezéből és világgá fut.

Beszterceynek esze ágában se volt, hogy meneküljön, sőt inkább látható örömmel ült közibénk.

- Már előbb is invitáltam volna, - mentegetődzött mama nagykelletlenül, - de attól tartottam: nem akar vagy mi.

- Köszönöm, - bókolt Besztercey, - megszoktam, hogy magányoskodok.

- És itt jobban beszélhetünk a képről is, - tért mingyárt mama az ügy velejére. - Önt bizonyára az boszantja, hogy megnéztük a könyvét. Ez a Klári gyerek, ennek kell az orrát mindenbe beleütnie! Persze hogy már láttuk a képet, bizonyára érthető... Ha mégis megtenné, hogy eladná...

Besztercey hallgatott, mintha nem is vele beszélnének.

Én is megszólaltam:

- Csodás gyönyörü munka. Ön nagy művész.

Beszterceynek amugy is ragyogott a szeme, de akkor szinte világitott.

- Ha megengedi, - rebegte, - ha lekötelezne azzal a szivességgel, hogy elfogadná... Emlékül...

S már nyúlt is a könyvért.

- Ha nem drága, - aggodalmaskodott mama.

Besztercey elővette a penicilusát és elválasztotta vele a képem levelét a könyvtől.

- Tessék, - nyujtotta nekem örömmel.

Dehát, - nyugtalankodott mama, - még nincs megvéve.

- Nincs ára, - mosolygott Besztercey, - füredi emlék. Dehát mégis igy nem adom oda: rámába tetetem.

- Nem, azt nem engedjük, - feleltem boldogan, - az már a mi költségünk.

Besztercey a fejét rázta:

- Az nem költség. Azt csak én tudhatom, hogy ennek a képnek milyen színű ráma való és milyen széles. Paszpartú is kell hozzá. Mingyárt ebéd után elviszem az üvegeshez.

S visszatette a képet a könyvébe.

- Fessen le engem is, - könyörgött Klári.

De mama legottan leintette:

- Mit gondolsz: majd bizony a festő ur itten minden csirkét lefest.

- Majd egyszer őt is, - biztatta a festő, - igen kedves szinek vannak az ő arcán is. Kivált ha Szilveszter bácsinak szólit. Vagy röviden Szili bácsinak.

- Szilva bácsinak! - kacagott Klári, - de nem haragszik?

No, mamának egyszerre kedves embere lett, hogy olyan olcsón adta a képet. Mindenféle nyájas kérdéseket intézett hozzá: hogy hol tanulta a művészetét? És hogy:

- Ebből is meg lehet élni?

Besztercey csak rövid egy-két szóval felelgetett.

A művészetét nem tanulta senkitől, hanem, hogy már kisiskolás korában dicsérgették a rajzait, egyre többet és többet rajzolt. Aztán már diákkorában egy ponyva-históriát illusztráltatott vele valami vidéki kurtanyomdász, és hogy igy pénz is kapogatott, abbahagyta az iskoláit.

- Annyit fizetnek, - álmélkodott mama, - hogy megélhet belőle?

- Annyit, - biccentett Besztercey, - még fölöse is marad. Takarékba rakom.

- Takarékba?

- Takarékba. Öt-hat-tizezer koronát. Tavaly tizezer koronám maradt. Igaz, hogy nem költséges az életem rendje.

Forgács a háta mögé nyult a festőnek és a kezét mozgatta, hogy hazudik.

Klári olyat kacagott, hogy mind a vendéglő odanézett.

- Láttuk tegnap, - mondtam, hogy eltereljem a figyelmét, - láttuk, hogy ott fest Csopak alatt.

- Egy-két szőlőbokrot festek, - felelte boldogan Besztercey. A tőkék mögött a Balaton látszik. A levelek már sárgulnak.

- És a sárga szin, - lelkesedtem, - szépen játszik össze a kékkel!

Besztercey ragyogó szemmel nézett:

- Ez az, - mondta, - ezért festem.

- Megnézzük, - kaptam a szaván, - ha nem zavarjuk. Igen szeretném látni: hogyan fest?

- Tessék, - felelte örömmel, - de már az utolsó vonásokat festem. Ha megmondja, hány óra tájt jönnek...

- Uzsonna után. Vagy korábban menjünk?

- Jó, hát uzsonna után. Akkor később ülök ki.

Semiske beszélgetés volt.

Beszélgetésnek nem érdekes, de ahogy rámnézett, mikor nekem szólt, megéreztem, hogy minket valami egybeköt. Mint mikor testvérek találkoznak, akiket csecsemőkorukban szaki­tott el a sors egymástól s már érett koruak, mikor találkoznak.

Apa olvasott ilyen történetet.

Könnyeztünk rajta.

Amerikában történt.

Ikrek voltak és árviz vitte el az egyiket bölcsőben...

Miről is kezdtem?

Igaz, hogy megnézzük, hogyan fest.

Mama nem jött ki velünk a cipője miatt. Csak Klárival voltam meg Forgácscsal.

Öt óra tájt érkeztünk oda.

Az idő napos volt és még igen nyárias.

Emlékszem rá, hogy a fehér batiszt ruhámban voltam, a fehér napernyőmmel.

Besztercey már festett. Az angol pipa a szájában. A kalapja a szemén. A kép két szőlőtőt ábrázolt. Mind a kettőn jaj gyönyörü sárga levelek és hamvasodó zöld fürtök. De a szőlőszemek olyanok voltak még, mintha valami zöldes agyagból volnának.

- Csak fessen tovább, Besztercey, mintha mink nem is volnánk itten.

Mögötte álltunk, és nagy érdeklődéssel néztem, hogyan rakja fel a szőlőszemekre a világos pontokat, hogyan válnak átlátszóvá, puhává a szőlőszemek egyenkint, egy-két kis terpentin­szagu ecsetvonásra.

Egyszercsak szép nagy landauer kanyarodik az útra, s jön igen lassan, döcögve.

A hintó előtt vagy húsz lépésnyire két fekete reverendás pap. Az egyik igen vén, ösztövér.

Sétálva közelednek.

Mink nem is ügyeltünk rájok, csak mikor már alig tiz lépésnyire voltak, susogja Klári:

- A primás!

Hát csakugyan az öreg Vaszary meg Kohl Medárd. Az arcképük után megismertem. De a valóságban mégis más mindenki.

Az arcképen nem látszott, hogy a primásnak milyen fekete a szeme. Azon a sovány pergamen-arcon szinte nem is lehetett mást látni, csak a szemét.

Máskülönben hát mink bizony nem igen indultunk meg a primás látásán, mert mink Klárival, ahogy mondtam: lutheránusok vagyunk. Forgács református. Csak Besztercey a katolikus.

De Besztercey is csak éppen, hogy felpillantott, - nyugodt kézzel festegetett tovább. Csak épp hogy a pipájából ütötte ki a hamut, és tette zsebre a pipáját.

S festett tovább.

A két pap hozzánk érkezik.

Megállnak.

Forgács némán köszön.

Én is bókolok.

Besztercey fölkel a székéről és a kalapját is leveszi, meg is hajol.

Igen szép mozdulat volt: tetszett nekem.

A primás közelebb lép. Nézi a képet.

- Remek, bólogat, - remek. Látszik, hogy művész a festő úr. Mi neve, ha szabad kérdeznem?

Akkor látom csak Beszterceyn, hogy vörös. És néz, mint Hamlet az apja szellemére.

- Mi neve? - ismétli kedvesen a primás.

Besztercey szája a b mondására van már igazodva, de mégse mondja ki. Nem felel.

- Mi a neve a művész úrnak? - szólal meg hangosabban Kohl Medárd, - azt kérdi őeminen­ciája.

Vélte tán, hogy siket.

Besztercey hallgat és bámul. A szája össze van szoritva, mintha már mondaná a nevét, de csak hallgat.

Elképedve nézem.

Hallgat.

- Nem magyar? - kérdi tőlünk a primás.

S ugyanakkor Kohl is kérdezi a művészt:

- Sind sie vielleicht ein deutscher, mein Herr? Étes-vous français, monsieur?

A festő hallgat.

- Are you an English gentleman, Sire?

Mink szinte elkövülten állunk, hogy Besztercey nem felel.

Végre is megmozdul és benyul a zsebébe. Előveszi a tárcáját, s abból a névjegyét.

Nyujtja a primásnak.

De ugyanekkor mintha dugó tartotta volna a nevét, szinte kiáltva mondja:

- Bbbesztercey.

S lélekzik, mint a vizből kirántott ponty.

A primás mosolygott, bólintott:

- Igen szép a kép, - mondta nyájasan.

A titkárjának adta a névjegyet és tovább sétált.

Besztercey ismét beleérintette az ecsetjét a festékébe, és tovább illatozta a terpentint.

Mink is hallgattunk.

Olyannyira érthetetlen volt a magaviselete, hogy csak bámultunk.

Mért nem mondta meg a nevét? Mért fagyott ugy meg a nyelve?

Már akkor nem volt piros, inkább sápadt. De a keze oly nyugodtan vonogatta az ecsetet, mintha semmise történt volna.

Még csak egy szőlőszem volt javitani való. Azt is elvégezte. Aztán beletörölte az ecsetjét egy rongyba.

- Készen vagyok, - mondta nyugodtan, - megvárnak, mig beadom a képet? Ide a kunyhóba szoktam beadni.

Összehajtogatta az állványát is, székét is, és bevitte.

Aztán hozzánk csatlakozott. Velünk sétált.

Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy:

- Mért nem mondta meg a nevét mingyárt a primásnak?

De még akkor nem voltunk annyira bizalmasak. Valami nagy titkot sejtettem. Mintha régi vasajtó előtt állanék.

Mi lehet mögötte?

Persze most már tudom.

De akkor mindenféle regényes homályok között éreztem magamat.

Klári zavart ki aztán a tünődéseimből: hogy a Fauszt-keringőt táncolta előttünk az úton, danolta és táncolta, - őt nevettük.

- No igy festem le, - mondta Besztercey, - igy táncolva. De piros tüllszoknyában, pipacs­szinüben.

- De mikor? - türelmetlenkedett Klári.

- Majd szólok.

- Majd, majd... Szilva bácsi maga csak bolondit.

De a piros tüllszoknya igen tetszett neki.

Aztán a primásról beszélgettünk, hogy milyen félrevonultan él a világtól. Senkit a házába be nem eresztenek.

- Jaj beh szeretném látni, - mondtam, - milyen szobában lakik?

- Meg fogja látni, - felelte Forgács, - holnap vagy holnapután meg fogja látni.

- Majd, majd, - csúfolódott Klári.

- Hát holnap, csak azért is holnap! - erősködött Forgács.

Debizony egy hét is eltelt, mig végre jelentette:

- Délután négykor. A primás megint kikocsizik Csopakra. Egy beteg plébános fekszik ott. Tanulótársa volt valamikor.

Hát csakugyan megtörtént: megvesztegette az egyik szolgát. A szolga bebocsátott bennünket.

Besztercey is velünk jött.

Attól fogva hogy megismerkedtünk, épp oly elválhatatlan lovagommá vált, mint Forgács. Festeni se járt már el sehova, csak épp ha leültünk, vette elő a könyvét és szines ceruzáit: rajzolgatott bele. Tetszett neki, hogy minden vonását érdeklődéssel nézem.

Hát a primás szobái nem voltak érdekesek. Semmi pompa. Csak mint az öreg papoké szokott lenni itt is kereszt, ott is kereszt, szentkép is minden falon. Csak épp hogy egy kanári madárka csicsergett az egyik szobában.

A kertje azonban jaj egy kis paradicsomkert. Nyilt ott egy rózsa olyan, amilyet még sohse láttam. Fehér rózsa volt, de piros sávok a szirmokon, és a torka is pirosas.

Csoda!

- Az emenencás úr legkedvesebb virága, - szólalt meg a szolga, - minden reggel egyenesen idesétál és nézi: mennyit nyilott?

Csak két szál rózsa volt a tőn. Az egyik teljesen nyilott, a másik feslőben. Sóvárgó szemmel néztem arra a feslőre. Még csak alig hogy kifehérlett a szirma, meg egy helyen egy fehér pontocska látszott rajta. Valami bogár kóstolt bele.

Néztem.

- No az éjjel ezzel álmodok,- mondtam, - jaj soha nem láttam ilyen gyönyörüséget! Maguk már láttak?

Mind a két udvarlóm a fejét rázta.

- Szinte érthetetlen - tünődött Besztercey. A Szent Margit szigetén csak megvan tán minden rózsafaj, de ilyen sávos rózsa...

- Kereszteződés, - legyintett Forgács, - a fehér rózsavessző vén volt, a piros meg gyenge, mikor beoltották. És talán csenevész volt a szem, amelyet beléje oltottak. Ezt az angol király kertjében is praktizálják. A világon tán csak ott látható, meg itt.

És a szolgához fordult:

- A kisasszonynak tetszik a rózsa, talán magának meg az arany tetszik?

És elővette az erszényét.

A szolga ijedten háritkozott:

- Isten ments! Mondom, hogy legkedvesebb virága az emenencás úrnak.

- Dehiszen, - biztatta Besztercey is, - ez holnap már ugyis lehull, és holnapra kinyilik a másik.

- Azt fogja mondani, - tüzelt Forgács, - hogy már délután lehullt és maga metszette le.

- Isten őrizz! - szabadkozott a szolga, - még csak azt se szabad megtudnia az emenencás úrnak, hogy valaki látta. Nem szabad ide belépnie senkinek.

És jaj szinte tolt bennünket ki a kertből.

Igen nyugtalan éjszakám volt a következő. Csakugyan a rózsáról is álmodoztam. Hogy ha nekem olyan rózsám volna, mindennap a keblemre tüznék egyet s ahány lány és asszony látna, jaj mind sárgaságos lenne az irigységtől. No szerzek róla oltószemet akárhogy is!

De már azon is nyugtalankodtam, hogy most már választanom kell a patika és atelié között. Mert egyre türelmetlenebbek egymás iránt.

Amig Forgács csak maga volt, nem egyszer várnunk kellett reá. Föl-alá sétálgattunk a geszte­nyefák alatt, mig végre előbujt vagy a patikából, vagy a kávésházból. Azóta, hogy Besztercey is foglalkozik velem, mind a ketten ott ülnek-várnak a hotel ajtaja előtt, mig ki nem lépek, nehogy az egyik magára maradhasson velem. Reggel, délben, uzsonnakor, mindig, valahány­szor fenn vagyunk a szobánkban, ott várnak-lesnek. S ha velök vagyok, egyik jobbról forgatja rám a szemét, másik balról. Ha leejtek valamit, szinte összeverekednek rajta. Féltékenyek egymásra, mint a csontra leső kutyuskák.

Szinleg persze jóbarátok, csak alattomban csikorgatják egymásra a fogukat.

Forgács azonban mégis fürgébb, elmésebb. Aznap reggel is például hát egy illatvizes üvegecs­kével kedveskedett. S délben meg hogy az asztalnál mellettem ült, és ott szagolgattuk az üvegecskét, visszalopta a tarsókámból. Aztán mikor mink fölmentünk a szobánkba, bekopog­tatott.

Ottfeledte...

Mama már akkor lefeküdt a belső szobában. Megáztatta a fájdalmát és lefeküdt. Mert már akkor, hogy oszladoztak a fürdő vendégei, két szobát is kaptunk az Erzsébetben, - térre néző jó két szép szobát.

Hát mama lefeküdt, mink meg Klárival varrtunk.

Minden ruhámat magam varrtam én már kislánykorom óta. Hát akkor éppen egy hamuszin himalája köpönyeget varrtam magamnak. Arra való gondolatból varrtam, hogy az esték már hűvösek.

Nekem a hamuszin szürke szinek igen illenek, ha sötétkék bársony a gallér, vagy ha fekete.

Forgácsnak igen tetszett, hogy abban a munkában lát. Persze hát illett megkinálnom, hogy üljön le.

- Hát a barátját hol hagyta? - kérdeztem halkan, hogy mamát ne zavarjuk.

- Lent áll a fajancsi, - hunyoritott vigan, - azt mondtam neki, hogy csak épp beadom az üvegecskét.

Engem kissé kellemetlenül érintett, hogy Beszterceyt fajancsinak nevezi. És ebből is kitetszik, hogy én már akkor éreztem a jövőt. De az meg igen tetszett, hogy be tudott furakodni hozzám. Csaknem kacagásra fakadtam, mikor Klárihoz fordult, és sajnálkozott, hogy a cukros mandulát lent feledte a patikában.

- Szép rózsaszin cukros mandulával akartam kedveskedni magának Klárika, aztán a nagy beszélgetésben bizony ott feledtem a patika asztalán. Jaj de bánt!

Klári ugy nézett rá, mint akinek tövis ment a talpába.

- Köszönöm, hogy ottfeledte, legalább nem rontom el a gyomromat.

- De elronthatja no, ne busuljon, elronthatja: ha nem restelli a fáradságot, hogy leröppen érte. Itt a névjegyem: erre megkapja. Várjunk csak: irok is rá egy szót, hogy teljes bizonyos legyen a mandula.

Klári persze ugrott.

Mondhattam volna ugyan, hogy ráérünk uzsonnakor is, de megéreztem, hogy vallani akar.

Nekem még odáig nem vallott senki. De mindig reszkettem az izgalomtól, mikor valamelyik lánytársam elujságolta, hogy az imádója vallott, s elmondta apróra: hogyan. Lányfélének borzasztóan érdekes.

Hát most végre megérkezett nekem is az ünnepi perc: Forgács vallani fog!

Forgács igen gondolkodva irt valamit a névjegyére, de a szemepillája szinte táncolt. Ugy nézett irás közben a névjegyére, mintha nem is kulcslyukon át nézne, hanem tűfokon át.

Szemszögből láttam, hogy diákul ir. Az amice szón láttam. Bizonyosan azt irta a kollégájának, hogy az ő költségére adjon Klárinak vagy három dekát a mandulából, de jó sokáig vára­koztassa.

Klári elrobogott.

Magunkra maradtunk.

- No valahára, - lehelt nagyot, mint aki hegyoromra ér, - valahára hát beszélhetek magával... bizalmasan... Ezt az alkalmat lesem én már két hete, ezt a szent alkalmat, de attól a széna-evő piktortól nem juthattam soha magához. Egy percre se birtam eddig lerázni a nyakamról. És maga is annyira felbátoritotta...

- Én?

- Maga hát, Iluska, hogy olyan nyájas iránta. No, ne nézzen olyan komolyan: hiszen tudom, hogy a képért hálás. Ördög azt a képet... ha tudtam volna...

- Semmivel se vagyok nyájasabb iránta, mint maga iránt.

Annyira izgatott voltam, hogy a cérnaorsó kiesett a kezemből, és a kályháig gurult.

- De én azt szeretném, - fakadt ki, a cérna-orsóért sietve, - azt szeretném, hogy egyáltalán ne nyájaskodjon vele. A fekete ördögök vessék a Balatonba!...

S visszaült a székre. A cérnát tekergette vissza az orsóra.

- Egy pillanatra nem hagy az a kullancs. Reggel már itt vár az Erzsébet előtt. Este el nem hagy, mig be nem lépek a szobámba. Az ő lakása is az enyém mellett van már. Addig szorongatta Moysot, mig csak mellettem nem adott neki szállást. Ha nevetséges akarnék lenni, féltékenységet éreznék...

S nevetett. Szerelmesen nézett reám.

Én, azt hiszem, kissé piros voltam a várakozástól. Csak öltögettem szorgalmasan, s alig pillantottam fel a varrásomról.

- Művésznek nagy művész, - mondtam, hogy valamit mondjak.

- A művészek okos emberek, - felelte a fejét rázva, - de ez... Órákig elül mellettem, hogy egy szavát nem hallom. Bizonyosan kérődzik olyankor.

S nevetett.

A nyakkendőjére tapintott és ellágyult hangon folytatta:

- De másról szólanék én most Iluska, ha megengedi...

Bizonyosan azt feleltem volna rá, hogy megengedem, de az a kérődzik szó kellemetlenül érintett. Mert apa is olyan kevésszavu ember. Lehet különben, hogy nem is apáért, hanem magáért Beszterceyért... Magam se tudtam, hogy Besztercey annyira belől van már nálam.

- Téved maga Forgács, - mondtam elkomolyodva, - hogy a csöndes embert ostobának véli. Az én apám olyan okos ember, hogy a papunk is respektálja. Pedig a mi papunk külföldön tanult és pályadijakat nyert a jenai egyetemen. Látná a könyvtárát: egy szoba telidestele könyvvel és egy regény se közte. Verses könyv is csak egy: Szalán futása. De azt nem olvassa. Hát lássa olyan tudományos, és ha eljön hozzánk, - minden vasárnap este nálunk vacsorázik, - hát olyankor apától kérdez egyet-mást: görög és latin kifejezéseket. És lássa az a pap is hallgatag ember. Van ugy hogy, félóráig se szólnak, csak pipáznak, gondolkodnak. Mint két akadé­mi­kus. Igen okos emberek. Még a papné is tudományos asszony volt szegény. A télen halt meg. Csak ötvenegy éves volt. De operálni kellett. Külön kupéban vitték Pestre, a szanatóriumba. Aztán...

A belső szobában székkoppanás hallatszott.

- Nem tudok aludni, - kezdte mama még bent, - hogy te csontgombot akarsz arra a köpönyegre...

S kilépett álmos szemmel s ahogy volt: jaj mezitláb, alsószoknyában és hálórékliben, - hogy majd elsülyedtem. Csak nézett, hogy Forgács is ott ül, és cérnát tekerget.

- Hogy kerül maga ide?

Mert mama igen szigorú erkölcs és tisztesség dolgában. Mamának az egyik nagynénje alapitványi hölgy volt, katolikus és méltóságos cimü.

- Hogy kerül maga ide?

No, a vallomás csirájába fúlt. De azért érthető volt, hogy nyilatkozni akart. Gondoltam: mama megint rálépett az aranyórára, csakhogy most az enyimre.

Forgács mentegetődzött, hogy csak az üvegecskét adta be, nehogy elveszettnek véljem és busuljak rajta.

Aztán Kláriról és a patikáról mingyárt a maga patikájára forditotta a szót. A maga patikájára, amely nincs ugyan még meg, de a jogositásért már fényesednek a kilincsek.

- Mingyárt, - mondta mama, - csak papucsot öltök.

És gyorsan visszatért harisnyában, papucsban, blúzban, a feketeszoknyájában.

Következett volna, hogy a patikához már csak asszony kell és némi pénzecske. Mama erre bizonyára mingyárt rátette volna a maga kártyáját:

- Hogy hát mért nem házasodik meg?

Viszont Forgács is bizonyára kész volt a maga következő kártyájával, hogy:

- Patikusnak bajos: nagy fundamuntom kell.

Mama kész volt rá, hogy mondja:

- Okkal-móddal minden lehető, de a szeretet az első főfundamentom, csak ez legyen meg.

Forgács is kész volt rá, hogy mondja:

- Az se hiányzik az ő baloldalán, csak... csak-csak... éppen eziránt tudakozódott volna énnálam.

S még azon órában jaj menyasszony lehettem volna, - ha akartam volna. Volna... volna...

Azonban meg se kezdhettük a kártyák kirakását, az ajtón Klári robbant be. A cukorzacskó a markában. Az arca lobogó öröm!

- Lefest! Szilva bácsi lefest! Még ma lefest! Mingyár lefest! Itt áll ideki, és lefest, ha megengedik. Itt áll a folyosón: igen szeretne most mingyárt lefesteni. Behivhatom?

S választ nem is várva, ugrott az ajtóra s kitárta:

- Tessék Szilva bácsi! Tessék! Isten hozta.

S még a bokája is rezgett az örömtől.

A festő piros arccal szemérmeskedett be. A szeme már az ajtóból rámvillant és Forgácsra.

A vége az, hogy a mesebeli Kásztor és Polluksz nem volt oly elválhatatlan egymástól, mint az a két gavallérom volt, és Ézsau nem fujt úgy Jákobra az apai áldás után, mint ahogy ők fujtak egymásra suba alatt.

Akkor éjjel hát azon tépelődtem: melyiket válasszam?

Forgácsnak egy hét mulván letelik a szabadsága. Ha gyürü nélkül tér vissza, s látja, hogy a festő mellettem marad, akkor már bizonyos, hogy Forgácsné nem lesz a nevem. Dehát legyen-e Beszterceyné?

Választanom kell ezen a héten, jaj választanom!

Forgács eszes, szép fiu, szép feketehajú fiu, elegáns, illatos gavallér. Módos is. Bizonyára szorgalmas ember is. A lakása szép lesz: csupa faragott butor, parkett, vesztmünszter-óra, nippek, olajképek, finom szőnyegek. Nekem külön toalettszobácskám, nagy állótükör az ablak mellett. Kölni vizem, - akár fürödhetek benne.

Besztercey szőkés, jámbor legény. Forgácsnál négy évvel idősebb. Erősebb is, egészségesebb is. A szeme csupa jóságos becsületesség. És nem igaz, hogy hülye, csak épp hogy néha megzavarodik és olyankor nehéz neki a szó. Ez bizony kellemetlen látvány. De ha nyugodt, csakolyan ötletes, mint Forgács. Aztán hát ki tudja: idővel milyen művész lesz? Jaj talán mint Munkácsy? Hiszen maga a primás is megbámulta.

Besztercey alkalmazkodni fog a feleségéhez. Forgács nem. Forgács bizonyára olyan férj lesz, aki csak a maga akaratát ismeri a házban. Mindig kérdezgetni kell:

- Hogyan akarod kedvesem?

Besztercey ezt tőlem fogja kérdezgetni. Ami kis hibái vannak, megszokom. Például, hogy ő nem eszi a hust, még a rántott csirkét se. Hát baj az? Én eszem majd a csirkét, ő eszi majd a salátát. Igy még vendéglőben is könnyen ebédelgetünk.

Forgács talán beültet a patikájába a pénztára mellé. Igaz, hogy a patika jószagú szép hely, dehát egy patikában töltsem-e el az életemet?

Beszterceyvel mulatságosabb, ha erre-arra kószálunk, és festünk erdőn, mezőn, falun, tavak mellett, Isten szép ege alatt. Jaj, szebb a virágos rét a viaszos parkettnál. Én is megtanulom a művészetét. A patikát sohse fogom megtanulni, a festést megtanulom.

Dehát Forgácsnak az a nagy vagyona, várható öröksége... Az erszény sohajtás nélkül nyilik. Esténkint szinházba, hangversenyekre járhatok. És Klárit is magam mellé vehetem: könnyebben férjhez adhatom...

Nem birtam választani.

Egyformán kedves volt énnekem mind a kettő.

Forgács a városiasságáért, Besztercey a mezeiességéért. Forgács az elméségéért, Besztercey a becsületes nyiltságáért.

Mamával beszélgettünk róluk, de ő sohse ösztökélt, hogy melyiket válasszam. A mi családunkban ugyanis történt már egy szerencsétlen házasság: a szülők kalapálták össze. A két szerencsétlen sohse vetette szemére a szülőknek a baját, de azok bizony keserün mondogatták:

- Jobb volt volna a szivök választására hagynunk.

Mama hát nem egyszer mondta:

- Mindenbe beleszólok, csak házasságod ügyét intézd magad. Én se nem javallok, se nem rosszallok: a szived meg fogja érezni: ki az igazi párod? Arra az érzésedre hallgass.

És én mondhatatlanul hálás vagyok ezért mama iránt és apa iránt is.

Mégis hát mama pottyantott olyan megjegyzéseket, amelyekből láttam, hogy Forgácsot jobban szeretné vejének.

El is boszantotta volna mellőlem szegény Beszterceyt előbb-utóbb. De Beszterceynek is volt esze: megigérte neki, hogy őt is lefesti, még pedig olajban, - s csak úgy... emlékül. Mama mingyárást teljes bizonyosságot szerzett, hogy ez az úgy még mellékes kiadásokkal se jár és nem nézett már olyan Meduza-szemmel rá, mint eleinte, sőt aznap még azt is mondta róla, hogy derék ember. Igaz, hogy csak Klárinak mondta.

Hát ő is várt még: az anyai sziv jaj sok mindent megérez. Beszterceyt ha nem is érezte még világosan, de Forgácsot se. Csak éppen hogy Forgácsnak az a budai háza forgott mindig a fejében.

Gondoltam: végig várom a hetet.

Ha Forgácsot választom, megmondhatom neki az utolsó napon is, s akkor Besztercey is bizonyára vele tér vissza a fővárosba. Ha pedig nem Forgácsot választom, Besztercey ugyis itt marad még, csak épp hogy megnyilatkoztatom. Még ezen a héten megnyilatkoztatom. Hiszen csak az alkalmat lesi ő is.

Igazán úgy voltam, mint a patikai mérlelő: hogy csak egy szemernyi kis súly kell valamelyik serpenyőbe s akkor mértékre billen.

Talán már holnap megjön, ami billent.

Bágyadtan ébredtem reggel.

A zene már szólt lent.

Kitekintettem az ablakon.

Az én két gavallérom már ott sétált a harmatos fák alatt, a ház előtt. Forgácsnak fel volt hajtva a gallérja, arról láttam, hogy az idő hideges.

Este megbeszéltük, hogy áthajózunk ebédre Siófokra, s délután visszatérünk.

A köpönyegem már megkészült.

Virágot minden reggel hoztak. Mind a két gavallérom virággal várt minden reggel. Én mindig egycsokrot csináltam a kettőből, s a fölöslegeset Klárinak adtam.

Akkor is, hogy lenézek: látom, hogy mind a kettőnél ott a virág. Beszterceynél selyem­papiros­ban, Forgácsnál fehér papiros-dobozban.

És Besztercey is útra van öltözve: a nyitott mellű kék lüszterjébe, a nyakán rendes álló gallér és fehér nyakkendő. Könnyü fekete havlok is a karján.

- Jó reggelt! Jó reggelt.

S nyujtják a virágot.

Besztercey vagy öt szál fehér szekfüt, Forgács... képzelje mit nyujt Forgács a felnyitott dobozból?

Jaj a csodás rózsát! A primás rózsáját! Egy pillantással megismertem, hogy a bimbajában volt rózsa az: az éjjel kinyilt, és Forgács elhozta! Nohát azt hittem, hogy ott csókolom meg a nyilt sétatéren! Száz ember szemeláttára! S ha abban a percben kérte volna meg a kezemet, szinte belecsaptam volna a tenyerébe.

Mondhatatlan boldogan tüztem a kebelemre, s nem is egycsokorban a szegfüvet, hanem csak magányosan, a szárán maradt zöld levelekkel. Az öt szál szegfüt később aztán a reggeliző asztalnál a kalapom hajlásába tüztem.

Akkor is a kékszalagos szalmakalap volt a fejemen, - igen odaillett.

Node meg is állt rajtam minden leány és minden asszony szeme, hogy szinte zörgött a foguk az irigységtől.

Boldog voltam.

A napernyőm is, a mohaszin napernyőm volt aznap velem. Igen illett a köpönyegemhez. Hát még a rózsához!

Kissé sétáltunk, beszélgettünk. A felhők, - nem csekély boldogságunkra, - oszladoztak az égen. A nap meleg sugárral ragyogott elő. De a gesztenyefák lombjain bizony vörösködött már az ősz lehelete.

Sétáltunk, beszélgettünk.

A nők szeme mindenütt rajtam. Szabad talán mondanom, hogy a férfiaké is.

Tiz óra tájt aztán mama egy padra roskadt. Mondtam pedig neki reggel, hogy ne a harmincnyolcasat huzza fel.

Hát ülünk, csevegünk. Várjuk az időt az indulásra.

Megáll előttünk Moys Bogomér is, a fürdő intézője és figyelmeztet bennünket Blahánéra és Rákosi Szidire, hogy ott sétálnak.

Akkor még csak szinpadról ismertük őket. Klári három évvel később a nemzet kedves Szidi mamájának a növendéke lett. Akkor csak nagy áhitatos szemmel nézte őket.

Aztán egy gyerek képes levelező kártyákat árult. Uj felvételüeket.

Válogattuk, vettük.

Mink apának irtunk, mint minden nap.

Forgács az anyjának irt, mint mindennap.

Besztercey T. Balogh Apollónia asszonynak irt, ha nem is mindennaposan, de gyakorta.

Aznap is.

De csak éppen hogy megcimezte.

A cimzésből gondoltam, hogy nem úri asszony, hát akkornap meg is kérdeztem tőle:

- Mondja: mivelhogy mi nők kiváncsiak vagyunk, kije az az asszony magának?

Elmosolyodott:

- A dajkám. Nem tud irást.

Ez igen tetszett nekem.

Most is velünk van a dajkája, csakhogy most szakácsasszony, az a kis görbehátu asszony, aki az ajtót nyitotta magának. Jaj, ez a tojás meg itt van! Csak két szóval mondom hát el, hogy hogyan történt az a vallomás.

Hát ülünk ott, csevegünk és irjuk a képes kártyákat.

Egyszer aztán a karperecemre pillantok:

- Jézusom! Tizenegy!...

Akkor ugrunk csak és lódulunk. Szinte futunk a hajóállomásra.

Tizenegykor szokott indulni a hajó.

Már meg is telt. Már bőgöl is.

- Jaj lekésünk!

Klári fut legelől persze mint a fürj, - ha ugyan rózsaszinű fürj is van a világon. Egy rózsaszinű uj blúz volt aznap rajta, fehér matrózgalléros, igen csinos. Apró csipkebogyószin porcelán­gombocskák rajta. Hát ő repül elől.

Utána én futok Forgácscsal.

Mama jaj elmaradtan, mint a boritóból kizavart kacsa.

Besztercey jószivvel őmellette.

- Jézusom! - rettenek meg a hidon, - a napernyőm! A padon maradt a napernyőm!

Soha életemben nem történt, hogy a napernyőmet elhagytam volna. Hagytam már el táskámat, órámat, tárcámat, bevásárolt holmit, szinházi nézelőt, vasuti jegyet, mindent-mindent, de napernyőmet csak akkor az egyszer. Mert hogy a kártyákat nézegettük, a pad hátához támasztottam a napernyőmet. Aztán meg hogy felugrottunk, a köpönyegemet fogtam össze, hogy ne lebegjen, - bizony nem jutott eszembe.

- Jaj Forgács, a napernyőm!...

Forgács csak megfordul, és száguld vissza, mint a strucc.

- Mi az? mi az? - lihegi ijedten mama.

- A napernyőm... Jaj elviszik a napernyőmet! a gyönyörü drága szép napernyőmet! Jaj...

- Sohse sirjon azért, - mosolyodik el Besztercey.

S elővonja nagynyugodtan a köpönyege alól a napernyőmet. De még a tarsókámat is, vagyis hát ridikülömet, ahogy itt Pesten mondják.

- Jaj, hát mért nem szólt Forgácsnak? Kiáltson, az Isten áldja meg!

Forgács azonban már messze bent loholt a fák közt, csak a pepitás két lábaszára villogott olykor, mint a futó kerék küllője a távolban.

Jaj, csak el ne induljon most már addig a hajó!

Lessük-várjuk is nagy szivdobogással Forgácsot, hogy mikor ötlik ismét elő? Jaj az a bolond Forgács: még a padot se fogja megtalálni, ahol ültünk.

A hajó sipol, csenget.

De még csak áll.

Hova marad ennyi ideig?!

Nézem az órámat: tizenegy mult két minutával.

Hálistennek, hogy később indulunk.

De jaj már fogják a hidlást.

- Szóljon Besztercey hamar a kapitány úrnak... Csak egy percet várjon, csak egy kicsike percet. Jön is már, jön! jön! Ahol fut a!...

Besztercey ugrott is nagy engedelmesen, de a kapitány épp egy matrózára szitkozódott:

- Hogy a szelek vessenek a vizbe te muja! te boglári bivaly! te kétlábú pálinkakazán! A kutya glóriáját az ilyen matróznak.

Vörös volt a képe, mint a főtt ráké, és a két ökle úgy rángatódzott, mintha tüzes vas volna a markában.

- Te spongya-ember! Te akasztófadisz! A kutya glóriáját!

Közben előkapta az óráját, - egy negyedkilós Rosskopfot, - és nagymérgesen lekiáltott a rézcsövön:

- Indits!

S a hajó csobogva-zuhotolva vált el a hidtól.

Jaj de haragudtam Beszterceyre!

Még kanyarodóban voltunk, mikor Forgács előnyilamodott a fák közül, mint valami versenyfutó.

A közönség kacagott, s a kacagás nőttön-nőtt, hogy Forgács nem látja a hajó mozgását, hanem csak fut leszegett fejjel, fut még a pallókon is...

Nohát az a kacagás, ami ott volt, mikor végre meglassultak a küllői és megállt, és kétségbe­esetten nézett, s törölgette a zsebkendőjével az arcát...

Klári is kacagott.

- Gyüjjön hát - kiáltotta, - fusson a vizen!

Csak én boszankodtam, meg mama.

- Node ilyet, - dohogott mama, - hát mért nem szólt Forgácsnak, hogy magánál van a napernyő?

Besztercey vállat vont:

- Tudhatom én: mikor mért szaladnak a patikusok?

A hajó gyorsult. Kőszén-füstöt bűzölt. Hosszu barázdát szántott a vizen. Füred halványodott. A szalai nádak zöldje elfakult lassankint.

Én még mindig ott álltam a hajó hátulján, a napsütésben s Besztercey is mellettem. Meg mások is, akik zsebkendőt lobogtattak. Különben hát mindenki fönn volt a födélen, csak mama tipegett le Klárival a terembe. A futás fáradalmait pihente mind Siófokig.

Hát csak állunk ketten a hajó hátulján és hallgatunk. Negyedóránál is tovább hallgatunk és hallgatunk.

Végre is Besztercey szólal meg:

- Utánunk jön majd motoros csónakon. Annyira bánja?

S rámnézett.

Jaj, sohse felejtem el, ahogy rámnézett.

- Hát, - feleltem még kissé duzzogón, - hogyne bánnám, hiszen miattam késett le... Jó fiu.

És megszagoltam a rózsát.

Éreztem, hogy elszontyolodik, hát enyhitettem az ügyön:

- Akárki késett volna is le miattam, kedvetlenitene. És Forgács ma különösen szíves volt: ez a rózsa... A szine is csodálatos, de hogy épp a primás kertjéből való... Ki ne érezné kincsének? Ha elhervad, lepréselem és rámába foglalom. Alája irom:

A primás rózsája.

Beh kár, hogy a szine elhagyja.

A hajó korlátján könyököltünk és barátságosan néztem már rá, nehogy, a szavaim meg­nehezit­sék a szivét.

- Ha éppen olyan kedves magának az a rózsa, - felelte bús-udvariasan - lefestem.

- Megtenné?

- Ma ebédnél. Különben holnap is lehet még. Olajfestéssel finomabban lehet.

A kezemet nyujtom nagy hálásan. Ő pedig megragadja méghálásabban.

S talán az a mozdulat volt az oka, vagy hogy a gombostű is rövid volt, bizony nem tudom, - elég annyi, hogy abban a pillanatban fordul és bukfencezik a rózsám, s hull a vizbe.

- Jézusom! - sikkantok.

Besztercey is néz.

A következő pillanatban ledobja a köpönyegét, könyvét, kalapját, és szökken a korlátra. De gyorsabban, mint ezt beszélem. Mire szólhatnék már toccs! le a vízbe! Négy ölet feccsen fel a viz a zuhanásától.

Olyat sikitottam, hogy tán a tihanyi visszhang is elnémult ijedtében.

De mások is kiáltoztak:

- Segitség! Segitség! Mentőcsónakot!

- No egyszerre mindenki arra az oldalra tolong. Asszonyok jajgatnak, férfiak bámulnak, Matrózok mentőövvel futnak a csónakhoz és oldozzák.

A hajó megáll.

Besztercey azonban úszik mint a fóka, s ki-kiemeli a fejét a vizből.

Egyszercsak megfordul, s úszik nyugodtan visszafelé. A szájában a rózsa.

Nohát arról nem is beszélek, hogyan káromkodott a kapitány és hogyan csurgott a viz Beszterceyről.

A husz korona büntetést nyugodt-engedelmesen fizette egy csuronvizes bankóval. A kapitány nem is vette el, hanem az egyik matróznak intett:

- A tietek. Ilyen tréfákat nem tűrök! Ha mégegyszer beleugrik, otthagyom! A kutya glóriáját!...

Én is korholtam persze, - jaj, minden tagom reszketett még akkor is, - de magamban igen elégedett voltam vele.

Hogyisne: minden nő látta, hogy azt a rózsát hozta ki a vizből, amelyik az enyém volt. Látták hogyan hozta a szájában, és micsoda elegáns mozdulattal nyujtotta nekem.

No, ha az irigység csakugyan pukkasztó valami volna, ott ugyan egyebet se lehetett volna hallani, csak

Pukk-pukk...

S nemcsak a leányok, az asszonyok is:

Pukk-pukk...

El is szállingóztak onnan a hajó másik felére. De még onnan is vissza-visszatekintgettek, szinte véres szemmel az irigységtől:

Pukk-pukk...

Én rájok se néztem persze. Csak álldogáltam büszke-nyugodtan a helyemen, mintha nekem nem is volna szokatlan valami az ügy, mintha az én kedvemért mindennaposan leugrálnának a gavallérok a toronyról, a hajóról vagy akár a Csimborasszóról is.

Besztercey valamivel odább vidámnyugodtan száritkozott a napon.

Egy matróz gyékény-szőnyeget teritett oda, hogy arra álljon, amíg csurog.

Hát csak állt és csurgott.

Elővette a pipáját: kifujta belőle a vizet és rágyujtott.

Nyugodtan csurgott tovább.

Én rá se igen néztem. Csak könyököltem továbbad is a korláton, de mégis már a kenesei fehér partok felé.

S a gondolatom azt fontolgatta, hogy melyik is szeret hát jobban a kettő közül?

Az-e aki a lehetetlenség kertjéből szerezte meg a rózsát? Vagy az, aki, jaj, a halál tavából ragadta ki, hogy az enyém maradjon?

Ha Forgácsot választom férjemnek, ő meg fog szerezni nekem mindent, amit kivánok. Ha Beszterceyt választom, Besztercey kész értem a halálra is.

De hogyan is jutott az a Forgács a rózsához?

A kertésztől vette volna?

Lehetetlen.

A kertész is bizonyosan tudta, hogy a primásnak mennyire kedves virágja az a rózsa. Még csak ő tudja igazában! Minden virágról tudja: melyik, mennyire kedves a primás szemének. Hiszen minden munkája csakis a primás kedvéhez igazodik. Füred a bencéseké, s a bencéseknek is feje a primás. A kertészt a bencések fizetik, tehát ha álmatlan az éjszakája, a primás kedve iránt való aggodalomból álmatlan. A rózsa szembeötlő helyen állt. A kertész tehát büszke volt reá. Talán jutalmat is várt érte a primástól. Meg is kapta tán már.

A kertész nem adhatta el a rózsát.

Ha más rózsa volna, azonos fajta, gondolhatnám, hogy mégis tőle való. De a rózsa valósággal az a rózsa, amelyik még csak feslőben volt tegnap. A lyukacska, amelyik a bimbó zöld takaróján fehérlett, rajta van most is. A takaró már az aljára penderült, de a lyukacska látszik rajta. A rózsa a primás rózsája: csakaz, amelyet láttunk.

Ellopta?

No bizonyosan úgy lopta el. Mikor továbbléptünk, visszamaradt egy lépést és letörte a bimbót, zsebrevágta. Éjjelre pohárba tette. Reggelre kinyilt.

Nézem a rózsa szárát: késsel van metszve. Hát lehet, hogy nem úgy törte, hanem a penicilusával metszette le. De törhette is, és utólagosan csinositott a száron.

Ellopta!

Mint ahogy az én képemet is ki akarta lopni a vázló-könyvből. Mint ahogy az illatvizes flakont kicsente a tarsókámból.

Ellopta!

De mit szólt a primás, hogy nem találta ott a kedves rózsáját?

S egyszerre borulttá vált énelőttem a napos Balaton.

Már reggel is, hogy a rózsát ideadta Forgács, megvillant a fejemben ez a gondolat. De az örömem annyira nagy lángot vert, hogy nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Gondoltam: Forgácsnak az ügye, hogyan szerezte meg. A fő az, hogy a rózsa az enyém.

A hajón azonban már a primás szolgájára gondoltam; aki talán két-három kis titkos koronáért beeresztgeti a kiváncsiakat a házba.

Minket a kertbe is.

Jaj mi történt azzal a szegény emberrel, ha a primás reggel csak a helyét találta a bimbónak?

Megharagudott rá?

Elkergette?

Kenyerét vesztette az az ember?

Talán családja is van...

Ez a gondolat szinte megrázott. Családja van a szerencsétlennek!

A szemem elnedvesült. De mingyárt le is töröltem: ha meglátja Besztercey, bizony még azt véli, hogy Forgácsot siratom.

Szegény Besztercey, jaj, olyan volt a hajó végében, mint az ázott egér. Még akkor is csöpögött belőle a viz, mikor partra értünk. Minden lépésére vizes nyom maradt, még a Grandhotel aszfaltos útján is.

Az utasok nevették és csodálták is egyben.

A nők szeme még kiszállatkor is sárgán karikázott rám, és csodálattal Beszterceyre. Ugyancsak kandikáltak a balkezünkre, és méginkább fojtogatta őket az irigység, hogy nem láttak rajtunk karikagyürüt.

Besztercey rájuk se nézett, csak lépkedett és csöpögött.

Klári igen kacagta.

- Szilva bácsi, nincs a zsebében cukor?

De mama is elégedetten mosolygott reá.

- Vegyen legalább egy gallért a boltban, - mondtam neki, szives tekintettel, - megvárjuk mig visszatér.

- Sohse zavartassák magukat, - udvariaskodott Besztercey, - csak ebédeljenek. Majd odajutok én is. Vagy megvárja Forgácsot?

A szavára visszatekintettem a Balatonra, debizony nem mutatkozott semmiféle motoros csónak.

- Nem, - feleltem, - csak magát várjuk meg.

Bizony beletelt egy óra is, mikor megint előkerült.

De még hogyan!

Teljesen száraz ruhában. Sőt meg is volt vasalva a ruhája s ujdonatuj ing és gallér ragyogott rajta. Csak épp hogy a haja maradt nedves, meg a cipője.

Mama persze ebédutón azonnal lefeküdt, - noha igen kedvetlenkedett, hogy még egy órai pihenésért is egész napot számitanak a hotelben. Dehát a futás igen megviselte.

- Legalább tágult a cipő, - vigasztalta Klári.

Hát lefeküdt.

Mink meg lesétáltunk a parkba. Klári is velünk.

Andalgunk.

A parkban nem jár más. Gondolkodok: hogy rázzam le Klárit a nyakamról?

Mert ha magunkra maradhatunk, Besztercey vallani fog. Bizonyos, hogy vall!

Egy lombos tuja bokor alatt alkalmas pad fehérlett. Valamivel odább négy-öt rövidszoknyás leányka labdázott, - két guvernánt is velök. Gondoltam: Klári bizonyosan érdeklődik majd a játék iránt. Fölkel majd a padról és eltávozik vagy tiz lépésnyire.

Csak az volt a kellemetlen, hogy a nap már odasütött. Nem baj: tartom a napernyőmet.

S ahogy a padhoz értünk, leültem. A szélére ültem. Klári középre. Besztercey a másik végére.

S mingyárt meg is nyitotta a vázoló könyvét, és a szines krétái skatuláját, meg a tábori székecskét.

- Valami érdekes az arca, - mondta, - ennek a napernyőnek a zöldjében.

- Csak nem zöld tán az arcom! Jaj, ne ijesztgessen, Besztercey!

- Nem, csak ahogy a napfény általszürődik azon a zöld selymen... valami tündéries!

És kért, hogy lefesthessen.

- Azért csak beszéljen, - mondta, - a festő nem fotografus. Csak éppen hogy felém legyen mindig az arca. Valami tündéries!

És elém ült a tábori székére. Klári némi érdeklődéssel tekintett rám, de láttam a szemén, hogy álmos.

No, itt fog bóbiskolni köztünk. A labdázókra rá se néz. Mama bizonyosan megmondta neki, hogy magunkra ne hagyjon.

- Te Klári, az a feketehajú leány ott, hallottad délben mit mondott rólad?

- Rólam?

- Rólad, hogy mellettünk elmentek. A mögöttünk való asztalnál ültek.

Klárinak egyszerre megfrissült a szeme.

- Mit mondott?

- Azt mondta, hogy igen illik az arcodhoz ez a rózsaszin blúz, ezzel a széles fehér gallérral. A másik is dicsért, aki most kapja el a labdát.

Klári arca érdeklődéssel fordult a leánykák felé.

Én tovább maszlagoltam:

- Leves után meg azt mondta az a nagyobbik: Kedves szemű lány szeretnék vele meg­ismer­kedni. Csodálom, hogy te nem hallottad.

Klárin mintha villamos áram futott volna végig. Fogta a napernyőjét és megnyitotta.

A lányokra szemlélődött.

De azért csak ottmaradt a padon.

- Szép lenne, ha odamennél. Mingyárt szólnának.

Klári lecsuszott a padról s nézett, vizsgálódott.

- Eredj csak, eredj. Játszszál bátran.

- Dehiszen zsidólányok ezek.

- Baj is a. Láthatod, hogy nem afféle kócos zsidók. Pestiek.

Klári visszaült, vállat vont:

- Tényleg. Sőt. Ugy éljek! Ki van zárva. Nem létezik, - idézte zsidósan.

S nevetett.

Én már boszankodtam reá:

- Csak beszélsz: a falusi lány félénksége szól belőled.

Klári felpattant. S megindult a játszók felé.

De ötöt se lépett, visszafordult:

- Dehát te hogy maradsz itt?...

S a szájához kapott s nevetett.

- No csak eredj, - biztattam, - iszen azért itt vagy. Igen kedves lányok azok. Láthatod, hogy guvernántjuk is van: úri lányok.

A játszók labdája felénk gurult. Klári felkapta és mosolyogva himbálta. Az ismeretlen leány szintén mosolyogva tartotta a kezét.

- Vigyázat! - kiáltotta Klári, - magasan dobom. Fogadjunk, hogy, elejti!

- Ki van zárva! - sikintotta vigan a pesti leány.

A következő percben már ott volt Klári a társaságukban.

Magunkra maradtunk.

A padon háttal ültünk a Balatonnak, s én már csak azért is választottam leülésre azt a padot ottan, nehogy Besztercey azt vélje, hogy Forgácsot lesem. Különben hát a nap is úgy állt már az égen, hogy háttal kellett fordulnunk neki.

- Eléggé zöld vagyok?

- Eléggé tündéri, - bókolt Besztercey.

De nem is gondoltam én már akkor Forgácsra. S nem is jött át utánunk. Ahogy este mentegetődzött: a motoros csónakot egy társaság már előre lefoglalta a szokott tihanyi útra. Négy óra felé meg már nem volt volna érdemes útra kelnie.

Hát csak ketten ültünk ott.

No most, - gondoltam, - most...

De mit szóljak majd rá? Éshát még nem is választottam kettejök közül. Azt fogom mondani, hogy... Majd valahogy elholnapozom az ügyet, mint Forgácscsal cselekedtem.

S hogy Klári már lapdázott, elhallgattam.

Ő valóban olvadozó szemmel nézett is reám. A szines kréta egyre lassabban mozgott a kezében.

És én is bátoritón néztem. Ha olvasni tudott volna a szememben, bizonyára azt olvasta volna ki belőle:

- Szóljon: itt a perce a vallomásnak.

Ő azonban analfabétának bizonyult a szemek olvasásában: hallgatott, mint a ponty.

Egy erőszakos legyecske rászállt a bal arcára.

Elüzte.

A légy csak egyet kanyarodott s azonnal visszatért.

Tizszer is elüzte egy-egy nyugodt legyintéssel.

Szerettem volna mondani, hogy üsse már kupán azt a legyet, de az ő türelme példátlan. Hát várnom kellett, várnom arra a cudar siófoki légyre, mikor unja már el a helyét.

Besztercey végre belemártotta az ujját a terpentines üvegébe, beletörülte a zsebkendőjébe, s megdörzsölte vele az arcának azt a pontját, amelyre a légy szállani szokott.

A légy nem tért többé vissza.

No, - gondoltam, - hát most, most...

Meg is szólalt:

- Az ajka, - mondta édes nézéssel, - valami csodálatos ritka szép ajak. A maga kedves arcát, mintha ott kezdte volna rajzolni a Teremtő, mikor alkotta. De aztán a szemén is sokáig időzött.

Érzéssel mondta ezeket a szavakat, s persze nem ilyen gyorsan, ahogy én beszélek. Persze engem jobban csak az érdekelt, hogy hogyan kezdi?

Igen tetszett, hogy igy kezdi.

Azonban mulnak a percek. Besztercey hallgat, és hol rám gyönyörködik, hol a papirosra, de csak rajzol.

Én meg végre is nem állhattam meg hiuságomban, hogy meg ne kérdezzem:

- Mért volna éppen az én szám olyan különös? Én nem láttam rajta soha semmi különöset.

Hát ez volt a hiba, hogy igy megszólaltam.

Mert ő erre forditott a könyve levelén és mellém ült, hogy megmagyarázza: milyen a közön­séges ajk, és hogy az én ajkam vonalai miben különböznek a közönséges ajak vonalaitól.

De akkor már hogy mellettem ült, egyre halkabban és töredezettebben beszélt.

Nekem kellett kerékvágásba emelgetnem:

- Hát nem ilyen a közönséges, mint az enyém?

- Nem.

- Kisebb?

- Nem.

- Nagyobb?

- Nagyobb.

- Mint a szobrokon?

- A görög szobrokon sincs...

- Szép ajk? Nincs szép ajk a görög szobrokon?

- Rajztanári.

- Rajztanári? Ezt nem értem. Hát az én ajkam nem rajztanári? Mért nem rajztanári?

- Finomabb.

- De hogy finomabb? Hát mondjon valami példát, ami nem rajztanári és finomabb.

- Rózsa szirma.

És nézett imádságos szemmel.

Alig birt lélekzeni.

- Rajzoljon hát, - biztattam, hogy levegőhöz jusson.

Rajzolt, s közben mámorosan nézegetett a szemembe.

Sóhajtott is vagy háromszor, de oly epedőn, ahogy csak a Pokol elkárhozottjai sóhajthatnak, ha a magasba néznek.

És én megint hibáztam azzal, hogy a családi fényképekről beszéltem: melyikünk kihez hasonlit. Az én vonásaim apai öreganyámnak a vonásaival egyeznek.

S elmondtam, hogy öreganyám milyen csodálatosan ment férjhez, és hogy öregapámat egyszer utonállók támadták meg, mikor eladta a homokéri birtokát és hogy a tulajdon kertészünk volt az egyik haramia.

Akkor aztán megakadtam.

Hogy, - gondoltam, - ha még ezt is elbeszélem, ő nem jut szóhoz.

Ő csak nézett, várt.

- Beszéljen még, - szólalt meg, - beszéljen. Ugy szeretem hallgatni...

Igen kellemesen érintett ez a kérése.

Éshát elmondtam a kertészünket is, hogyan fogadtuk könyörületből a szolgálatunkba. Mert beteges legény volt. Olyan izé baja volt... megerőltetéstől... Apa megoperáltatta, és gondolta holtáig hű cselédünk lesz. De jaj gonosz lélek volt...

Csak visszatéret boszankodtam aztán, hogy minek mondtam én el azt a mindenféle történetet. Besztercey bizonyosan vallott volna, és most már választhatnék két kérő között. Este megbeszélném mamával és reggelre választanék.

Már akkor Besztercey sokat forgott az elmémben.

Láttam, hogy igen értelmes ember. Nincs olyan sok nyakkendője, mint Forgácsnak, de nem is vagyok én már kislány, hogy nyakkendők szerint szálljon le meg fel a hőmérőm.

Aztán a kész vagyon se mond sokat fiatal embernél. A pénz is folyadék: sok fiatal embernek akármennyit is tesznek a tenyerébe, kifolyik. Kártya, börze, lóverseny... Nem tudom ugyan, hogy Forgács kártyás-e, de Besztercey bizonyosan nem kártyázik. Aztánhát ki tudja nem nagyobb vagyon-e egy kis piszkos festőecset, mint az ezerfrankos porcelános, üveges, drága­látos, elegántos, illatos patika? Ha már most megvan 10-15 ezer koronája, mennyivel jobban fizetik később!

Munkácsy is csak egy ládika festékkel és nehány ecsettel indult a világba. Nálunk megvan a könyvtárunkban az élete története. Jaj az igen érdekes könyv.

Vagy igazis: iszen kölcsön adtuk postamesteréknek. Őhozzájuk adunk a takart szekrényből is. Nem szalonnáznak a könyvön, se nem fülezik, se nyállal nem forgatják.

Ritka művelt család.

Az egyik leány Franciaországban is járt. Komornája volt egy Zichy-grófnénak. Kár hogy nem szép lány. Nagy a füle.

Dehát miről is beszéltünk?

Igaz: Beszterceyről. Hogy igen imponált nekem a művészete.

Meg is kérdeztem tőle az úton a hajón:

- Ha ujra gyermek lehetne, megint a festőművészetet választaná-e?

- Azt,- felelte csodálkozva,- azt.

- Hát nem lenne-e inkább... mondjuk például: gyógyszerész?

- Én? gyógyszerész? - hőkölt megbotránkozva.

- Mért ne?

- Inkább keverek festéket, mint pomádét.

- Dehát az is szép, nemes foglalkozás. És a gyógyszerész még kisvárosban is a legelső urak közé számitódik. Nálunk a főispánnal vadász. A gróffal is.

Vállat vont.

- Lehet. Én akkor se vadásznék, ha patikus volnék.

- Uri passzio.

- Bestiális passzio.

- Dehát mégis valamiképpen nem tetszenek magának a patikusok.

- Mi tessék rajtuk?

- Ha kisasszonyok volnának a patikusok, ugye?...

Vállat vont.

- Ha kisasszonyok volnának, megkopaszodnának!

- Megkopaszodnának?

- Minden patikus megkopaszodik.

- Kopaszt inkább, kopaszt.

- Kopaszt is, kopaszodik is.

- És mind meggazdagodik végtére.

Vállat vont:

- Mi a gazdagság?

- A gazdagság nagy sor, kedves Besztercey.

- Aki nyugtalanul alszik, nem gazdag, ha Rótsild is a neve.

- Dehát hogy tudja maga, hogy nyugtalanul alszik?

- Aki pénzes zsákon hál, nyugtalanul alszik.

- De akinek holnap fizetni valója van és nincs pénze, az nyugtalanabbul alszik.

A fejét rázta.

- Okos embernek nincs olyan fizetni valója. Nem él költségesen: nyugodtan alhatik.

- Eszerint a gazdag az, aki nyugodtan alszik.

- Gazdag az, aki a kincsét nem a bugyellárisában hordozza.

- Hanem a széfben tartja.

- A lelkében.

- Mondásnak szép, de...

- Mondjuk igy: akinek nem pénzgyüjtés az élete célja...

- Hanem...

- Kinek-kinek más. Nekem a művészetem.

Én akkor még nem értettem ezt a beszédet.

De azért tetszett.

Azután, hogy férjem lett, jobban megvilágositott erről.

Jaj, az én férjem igen okos ember, csak épp hogy nem fitogtatja. Dehát mondom: akkor nem igen értettem.

Én bizony azon az éjszakán is igen szegény voltam. Sehogy nem birtam elaludni.

A primás szolgája nyugtalanitott leginkább.

Micsoda rossz lélek vagyok, hogy egy hitványka rózsaszálért, egy egynapos kis hervatag gyönyörüségért nyomoruságba juttatok egy családot.

S láttam képzeletemben az inséges lakást: sorvadt képü asszonyt rongyos szoknyában, rongyos papucsban és körülötte, jaj, öt kis sápadt gyermeket, amint bágyadtan nyávognak:

- Éhes vagyok...

És láttam a szegény szolgát, amint ónos szemmel bámul maga elé.

Sóhajtások, sirások, csüggesztő reménytelenségek, kenyeretlen láda, üres fazék, rongyra jutott életek. Csupán azért, mert én ostoba kapzsiságomban megkivántam egy virágot.

Az öt sápadt kis féregnek a látása aztán annyira gyötört, hogy mind világosodásig könnyezve forgolódtam az ágyamon.

Hogy mért éppen öt gyereknek a képe volt előttem, s miért nem négyé vagy haté?

Ma se tudom.

A szolgát nem kérdeztem a családja felől. Azt se tudtam egyáltalán, hogy van-e családja vagy nincsen. Én csak egyre az öt gyermekkel virgódtam mind reggelig.

Bemegyek a primáshoz, gondoltam: térdre borulok előtte, mint Magdolnát festik, és ugy könyörgök neki, hogy bocsásson meg a szolgájának:

- A bűnös én vagyok! Az a fiatalember, aki elhozta a rózsát, énmiattam cselekedte. Az a szegény szolga talán mégse vétkezett olyan nagyot, hogy bebocsátott bennünket a kertbe. Családos embernek egy-két mellékes korona... megbocsátható. Hiszen maga pap: maga Krisztus szolgája: Krisztus mindenkinek megbocsátott, aki könnyes szemmel nézett reá. Stb., stb.

Reggel, hogy a tükörbe nézek, jaj, olyan dúlt volt az arcom, mintha valami kriptában háltam volna.

Talán ez is volt az oka, hogy olyan bőszülten támadtam reggel Forgácsra:

- Mit cselekedett maga?! Szerencsétlenségbe döntött egy családot! A kenyerüktől fosztotta meg őket! Talán ma már földönfutók is! Nem megmondta-e az a szegény ördög, hogy a primásnak a legkedvesebb virága az! Maga ellopta! Ellopta a rózsát és nem gondolt vele, hogy egy családot az út porába vet.

Forgács csak hüledezett:

- Ki mondta magának, hogy loptam? Ki volt az a cudar rágalmazó?

- Hát ha nem lopta, vette. Egykutya. Azt a szegény embert eltántoritotta! A bűn utjára csábi­totta! Hűtlenségre vette rá a kenyeret adó gazda iránt! Mégrosszabb! Egy bűnös helyett kettő!

- De, - kapkodta az orrát Forgács, - ki mondta magának, hogy vettem a rózsát. Ki volt az a...

- Hát vagy vette, vagy lopta! Terciur non dátum! Engem nem lehet oly könnyen elámitani. És én csak azért is megmentem azt az embert! Bemegyek a primáshoz! Én magam beszélek vele! Vagyok olyan leány, hogy merek beszélni tizenkét primással is.

És kilenc órakor se szó se beszéd, csak nekikerekedtem a reggeliző asztaltól, s mentem: becsöngettem a primás villájának az ajtaján.

- A hercegprimás úrral szeretnék beszélni. Mondja meg neki, hogy egy somogyi leány van itt! Fontos ügyben!

A szolga, - másik szolga volt, nem az amelyik velünk járt, - hosszúra nyúlt arccal bámult. A fejét rázta:

- Őemenenciája nem fogad hölgyet. Urat is válogatva!

- Én nem vagyok hölgy. Én ember vagyok. És egy embertársam sorsát akarom megmenteni. Érti? Egy embernek a sorsát! Mondja: az a maga társa, az a másik szegény lélek, itt van még?

- Nem tudom - kit tetszik kérdezni.

- Aki tegnapelőtt megmutatta nekünk a primás úr szobáit. Egy olyan magas, komoly, öreges, alázatosképű.

Gondolkodva nézett rám:

- Megmutatta?

- Nem az itt a kérdés. Az a kérdés: elcsapta-e már a primás úr? vagy nem csapta el? Magának tudnia kell!

A fejét rázta:

- Senkit se csaptak el innejd. Az itt nem szokás.

- Nohát annál jobb: akkor még idején érkeztem. Jelentsen be! Engem hiába akar eltériteni a szándékomtól! Én addig csöngetek itt, mig maga a primás úr ide nem jön.

A szolga megijedt.

- Mingyárt, - rebegte, - mingyárt. Jelenteni fogom a méltóságos úrnak. Tessék várni kissé... Kérem, micsoda nevet mondjak?

S beindult.

De annyit se ment, mint innen az ajtó, elősiet a püspök, a primás titkárja. Szigoru az arca és csodálkozó.

- Mi történik itten? Micsoda vijjogás? Behallatszik a szobába.

Meglátott és hozzám jött.

- Bocsánatot kérek, püspök úr, - mondtam bizonyára sápadtan, a sötétkék krepdesin ruhám volt rajtam, - de egy igen fontos ügyben jöttem ide. Egy család elpusztulásáról van szó. Én nem vagyok katolikus, nem ismerem a szokásokat, de lelkiismeretem parancsának engedel­meskedem. A lelkiismeret Isten szava bennünk, és Isten nagyobb úr őeminenciájánál is. Mink tegnapelőtt itt jártunk a kertben, és itt a primás úrnak a legkedvesebb rózsáját bámultuk. És a társaság egyik tagja, egy fiatal ember, tegnap elhozta nekem azt a rózsát. Vagy lopta vagy vette. Terciur non dátum. És én csak az éjjel gondoltam rá, hogy az a szegény szolga a családjával együtt kenyerét vesztheti.

Nem tudom még miket csattogtam ott, csak arra emlékszem, hogy igen bátor voltam.

És megmondtam, hogy könyörögni jöttem az emberért: a hibás én vagyok, hogy áhitón néztem a rózsára. Őeminenciája meg fog bocsátani egy leány kérésére a szolgájának. De nem is a kérésért, hanem magajóságáért nem vet éhinségre ártatlan kisgyermekeket, a szolgának a családját.

A püspök csodálkozva és komolyan hallgatott. Közben a székre is intett, hogy üljek le, ha tetszik.

De nem ültem le.

És ő is állton hallgatta végig a szavaimat.

Végre is a szolgához fordult:

- Ki volt itt a napos tegnapelőtt?

- Miklós, méltóságos uram, Miklós volt itt délután.

- Szólitsa ide.

A szolga föllépett a lépcsőn és besietett a folyosóra.

A püspök gondolkodva nézett rám:

- A festő urral járt itt, ugye, kisasszony? Akit Csopakon láttunk...

- Mink voltunk négyen.

- Az nagy művész az a festő ur, igen jeles művész. Sok rajzát láttam már. Kije kegyed a művész urnak?

- Menyasszonya, - feleltem idegességemben.

Máig se tudom, hogy hogyan lobbant a nyelvemre ez a hazugság. Nem szoktam hazudni. Csak talán hogy imponáljak vele, nyomatékosabb legyen a járatom.

- Gratulálok, - bólintott unatkozó szemmel, - gratulálok. Igen nagy művész.

Azonban hallatszott már a szolga siető kopogása a folyosón.

A következő percben meg is jelent már a bűnös, - hajadonfőtt, kék kötény rajta és partvis a kezében. Hogy engem meglátott, elvörösödött.

- Micsoda rózsáról beszél itt ez a kisasszony? - kérdezte nyugodtan a püspök - és hát maga ide látogatókat ereget be, Miklós?

- Bocsásson meg neki, - könyörögtem összetett kézzel és könnyes szemmel - a gyermekeiért...

A püspök csodálkozva nézett az emberre:

- Hát magának gyermekei vannak, Miklós?

A szolga méginkább elvörösödött:

- Dehogy is vannak. Már hogy volnának?

És rámcsodálkozott:

- Nincs énnékem se feleségem, se gyerekem. Nem is vót.

- Hát a rózsa? - vallatta a püspök.

- A rózsa? Hát méltóságos uram, csókolom kezit, tiz koronát adott egy fiatal pesti úr, hogy aszongya hadd tegyen be egy cserép rózsát a kertbe, vagyis hogy hát én tegyem be és mondjam, hogy ha idejön a kisasszonnyal, hogy őemenenciájának a legkedvesebb rózsája. Tiz koronát adott, csókolom kezit, hát biz én betettem a cserepet a szobámba. Aztán mikor őemenenciája kikocsizott, hát kitettem a kertbe, beástam a fődbe, ahogy megbeszéltük a fiatal urral. Este aztán meg elvitte a fiatal úr.

- Dehát maga ide látogatókat ereget be, Miklós?

A szolga rühelkedett:

- Hát méltóságos uram, hát... nem vót kimondva, hogy nem szabad. De ha nem szabad, hát nem szabad: nem eresztek be többé senkit, csókolom kezit.

No én azt se tudom, hogy hogy mentem el onnan.

Szégyenkeztem is, haragudtam is.

Jaj, micsoda ostobaságot követtem el azért a szolgáért!

És hogy elbolonditott az a pesti hazug avval a primás rózsájával!

Első dolgom volt, hogy a rózsát kidobtam az ablakon.

De hogy milyen volt az én arcom: csak elijedtem magamtól, ahogy belenéztem a tükörbe. Mintha háromhetes betegségből keltem volna fel. Életemben akkor az egyszer óhajtottam, hogy bár volna rózsaszinü puderem: hogy menjek igy emberek közé!?

De azért nem hozattam pudert akkor se.

Én bizony büszkén elmondhatom, hogy nem liszteztem a képemet soha. Az én toalett-asztalomat megnézheti: nem talál rajta se puderokat, se kenőcsöket, se festékeket. Csupán hogy egy kis kölni-vizes flakon áll mindig a mosdóasztalomon. Az nem szépitő szer.

Nohát aztán délben, hogy lementünk ebédre, látta volna, milyen hidegen fogadtam Forgács köszönését. Celziür nem léniázott olyan hideget a mérőjére, amilyen hideg az én tekintetem volt.

Ő persze mingyárt mentegetődzésbe fogott.

De csak fokozta vele a haragomat.

Nohát hogy micsoda hazudozás! Hogy ő se nem lopta a rózsát, se nem vette, hanem személyesen kérte el a primástól. Feltárta, hogy talán az élete sorsa fordul azon a rózsán. Éshát a primás nagykegyesen maga metszette le a rózsát.

- Itt van, fiatal barátom. Ha ilyen csekélységgel is boldog lehet valaki, hogy tagadhatnám meg?

Én szinte repedtem az elfojtott boszuságtól.

- Kvouszke tandesz? - mondtam Karolinával, vagy Katilinával, vagy kivel.

S ránéztem:

- Dehát mikor járt maga a primásnál? hiszen este tizenegyig fenn voltunk és reggel hétkor már ott ült maga a rózsával a padon. Kinéztem az ablakon: láttam.

- Hajnalban beszéltem vele - felelte szeme rebbenése nélkül, - megtudtam a szolgától, hogy már ötkor misézik.

- A kertben?

- Dehogy is a kertben. A kertjén csak átmegy, mikor a kápolnájába megy, a házi kápolnájába. Már akkor a folyosón állt, mikor engem fogadott. Beküldtem ugyanis a névjegyemet. Előre ráirtam egynéhány szót:

Élet és halál kérdésében kér kegyes meghallgatást...

Semmi több. Igaz, még azt irtam a nevem alá:

Éppenséggel nem pénzről van szó.

Mert gondolom, hogy a primást különféle furfangokkal kerengik a kéregetők.

Nohát nevetnem kellett, olyan remekül hazudott.

Besztercey savanyu képpel ült mellettünk, mintha a Balaton környékének minden uborkáját ő ette volna meg. Láttam az arcán, hogy jobb is szeretné, ha nem az asztalnál ülne Forgácscsal, hanem a Balatonban: Forgácsnak a fejét bizonyára jól belenyomkodná a vizbe.

- A primás igen kegyesen fogadott, - ismételgette Forgács, - noha már misére volt öltözködve. A primási süveg is a fején, nagy ezüst pásztorbot a kezében. Ugy jött ki a kertbe vele. - Fogja csak kissé a botomat - mondta. És tartottam a nagy nehéz ezüst botot, amig a rózsát metszette.

Mama édes-nyájasan gyönyörködött Forgácsra. Micsoda derék fiatalember!

Én meg aztán, hogy nevetésre fakadtam, abban a nevetésben megenyhültem iránta. Még tetszett is, hogy olyan nyugodt ábrázattal koholja előttem azt a sok képtelenséget. Nohát diszdoktori diplomát érdemel a hazudozó tudományáért.

Tetszett nekem.

Végre is, - gondoltam, - nem közönséges lánggal szeret engem ez az ember, ha énnekem olyan rózsát szerez meg, amilyen nincs is több tán a világon. S még rá: kieszeli: hogyan érezzem mégdrágábbnak a rózsát? Micsoda ötletesség! és micsoda fáradozás! Hamis a fickó, de igen szeret.

És hát nem megbocsátott-e Krisztus urunk is annak, aki azért vétkezett, mert igen szeretett?

Szegény Besztercey, mikor kimentünk a vendéglőből, már csak ugy lógadozott utánunk, mint valami olyan király, minek leütötték a fejéről a koronáját.

Senkise nézett rá.

Mégishát, hogy mama leült kissé a csevice-kút közelében, szokás szerint mellém csatlakozott. Egyik felől Forgács, másik felől ő.

És sétálgattunk kissé a fák alatt.

Én még akkor is csak Forgácscsal beszélgettem:

- Dehát hogyan: mit mondott a primás?

És Forgács nem értette, mit nevetek annyira a szavain, hiszen komoly és megható a történet.

Nohát akkor mégegyszer feljutott Forgács a lehetőség magasába, mint ahogy a vizefogyott malomkerék mégegyszer fordul, mielőtt megállana, - de végre is ami legfölül volt, alólra kerül.

Sétálunk a rozsdásodó gesztenyefák alatt. S lejebb is haladunk igy sétáltunkban, mint ahogy előbb jártunk. Csak Kisfaludy szobránál fordultam térőre.

Azonban tiz lépést se haladunk, Kohl Medárdot pillantom meg. Sietést jön ám a primás utcája felől és kanyarodik felénk, az iroda irányában. Távolról is látom, hogy rajtunk a szeme.

Abban a pillanatban eszembe vágódik, hogy jaj, menyasszonynak hazudtam magamat.

Jézus Mária! mi történik, ha hozzánk lép és valamit mond, - talán a csopaki képről, hogy megvenné a primás, - és mellékesen gratulálni fog Beszterceynek.

Ijedtemben belekarolok Beszterceynek a karjába.

- Gyerünk le a vizig, Besztercey - tikkadozok - arra kellemesebb.

S megfordulunk. Én ugy maradok, Beszterceynek a karján, - hadd lássa a püspök, hogy nem hazudtam.

Phüj de meg voltam ijedve!

Azonban nemcsak a püspök láthatta, hogy Besztercey karján lógok, hanem Forgács is.

Erre nem is gondoltam.

Csak ahogy beszélgetés közben rápillantok, látom, hogy szinét váltja.

Elszótalanodik, elszigorodik.

Néz rám, mintha a pokolba nézne egy kulcslyukon által.

Le se érünk a viz partjára, megszólal:

- Nekem egykis dolgom van.

S gőgösen emelint a kalapján: otthagy bennünket.

Otthagyott.

Azóta se láttam.

Csak a nevével találkoztam kétszer. Egyszer az ujságban, mikor patikajogot szerzett, - nem tudom, kit vett el. Másodszor meg Klárinak az Emlékkönyvében.

Klári ugyanis rábizta egy zeneszerző barátjára azt az emlékkönyvet, hogy vigye el olyan helyre, ahova neves emberek járnak és irasson bele egy-két szót. Hát a zeneszerző vagy három hétre rá vissza is vitte neki a könyvet különféle hires és hírtelen nevekkel befirkáltan. Rajzok is vannak benne szépek. Mühlbecktől pláne egy gyönyörü kis akvarell. Kóták is itt-ott. Hubay­nak is van benne kótája. És sok-sok jeles-fényes név.

Nem tudom, hogy került közéjük Forgács is.

Az is irt bele, jaj gonosz fulánkos sort. Egy nem éppen neves drámaíró ugyanis egy kétstrófás kis verset irt bele, amelynek a cime:

Dráma.

Valami olyasmiről szólt a vers, hogy a dráma testetlen gondolat és hogy a szinész adja a testet az iró gondolatának. Ez alá irt apró betükkel Forgács. Ezt:

Az iró tehát testetlen gondolat. A szinész gondolattalan test.

Klári kigumizta.

Hol is hagytam el?...

Igaz: hát elköszönt ott a Balaton partján: otthagyott bennünket.

Én maradtam, ahogy voltam: Besztercey karján.

És valami különös érzés szállott meg akkor: olyan volt, mintha álmodnék. Mintha Besztercey­vel már régóta együtt volnánk, valami régi benső kapcsolatban, s nem is válnánk el többé soha. Éreztem, hogy a karja magához szoritja a karomat és az a gyöngéd szoritás, jaj, valami édes bizsergést keltett a szivem tájékán.

Csak akkor ocsudtam fel, mikor Forgács elköszönt.

- Jaj, bocsánat Besztercey - mondom akkor a karomat szégyenlősen kivonva a karjából, - oly szórakozott vagyok ma. Én csak meg akartam forditani magát, hogy lefelé sétáljunk és lám, benne felejtettem a karomat. Micsoda illetlenség! Ugye, most maga elitél ezért?

- Oh dehogy - lehelte mámoros szemmel, - dehogy...

Piros volt az arca és szinte könnyes a szeme.

Azon aggódtam, hogy mama is meglátott - no nyelhetek egy porció erkölcsi prédikációt.

De már a szobornál megkönnyebbülten láttam, hogy üres a pad: fölmentek a szobába: lefeküdt.

Hallgatva sétáltunk a hotel felé.

Engem Forgácsnak az arca foglalkoztatott, hogy olyan fagyos-ridegen köszönt, mikor elvált.

Milyen lesz majd férj-korában, ha haragszik?

Testvérek között is megtörténik, hogy okon, ok nélkül, összeberzennek és Káin szemmel néznek egymásra.

Csunya látvány.

A haragvó házastárs meg éppenséggel szörnyüség. Ámbátor minden harag szörnyüség. Én irtózok a haragvó emberi arctól.

Jaj valami szörnyen állati!

A legangyalibb arc is undokul állati, ha harag torzolja el.

Forgácsnak csak az az elköszönése is valami félelmesen rút és fagyos volt. Mint a kevély lóé, mikor erősen meghuzzák a zabláját. Hát akkor milyen lehet, ha dühösen kiabál?

Aztán hát a hazugsága... Hiszen aki ennyire tökéletes a szinlelésben, a feleségét is áltatni fogja. Minden órában áltathatja. Teljes életén át is áltathatja.

S csak akkor eszmélkedek a rózsára is: nem volt-e hazugság maga az a rózsa is?

Eszembe fordult ugyanis, hogy apámnak volt egy kis varázsló könyve. A cimét már nem tudom. Sokat forgattam kislány koromban. De aztán egy rokon fiu, Elek Tihamér, - jó kis árva fiu - elkérte egy napra. Persze nem került többé vissza. Abban a könyvben olvastam én, hogyha a rózsa cserepébe ilyen meg olyan kémiai szert teszünk, a piros rózsa sárgává fordul, vagy fehérré, vagy a sárga rózsa pirossá.

Most értem csak, hogy mért volt olyan különös az a primás rózsája? Patikusoknak játék az efféle.

A hotelunkhoz érkeztünk.

- Most lefesteném a rózsát, - szólalt meg boldogan Besztercey, - ha megengedi, hogy a szobájában... Csak épp a festékeimért futok haza.

Ránéztem.

S az érzésem akkor világosan és egyenesen nyilatkozott:

Ez az én párom!

És ő is ugy nézett rám, hogy szinte kiáltott a szeme:

Ez az én párom!

Depersze ez csak a szemek beszéde volt: át kell előbb jutni a formán. Az ajtón, amelyikre rá van irva:

Rend.

- A rózsát? - ismétlem gépiesen.

- A rózsát - felelte kész örömmel - vagy magát. Egy.

- Egy? Hogy egy?

- Hát... maga is rózsa. Amelyik rózsát akarja.

De jobban csak a nyelve rebegett. Látszott, hogy a szive beszél. Üres szépmondásokhoz nem szokott az ő nyelve.

- Majd később, - feleltem, - sétáljunk még Besztercey: gyerünk be a fenyvesbe. Igen szeretem a fenyőillatot.

No és hát akkor megtörtént: vallott. Vallott.

S az asszonyka elmosolyodott.

A tojás még mindig ott volt, ha nem is a kezében: letette beszéd közben maga elé az asztalra a hamutartóba, - a szakácsasszony ugyancsak várhatott.

- Bocsánat, - mondtam, - de éppen ez érdekelne engem: hogy hogyan vallott? Mert én hát régen ismerem, de soha nem hallottam tőle egy tizszavas mondatot. El nem képzelhetem...

Az asszonyka mosolygott:

- Vallott ő, vallott rendesen, szépen.

- Dehát hogyan? Azt mondja meg, hogy hogyan vallott? El nem képzelhetem, hogy ő el tudott mondani egy vallomást.

- Tudott. Jaj igen szép óra volt... Minden mozzanatra emlékszem, mintha ma történt volna. Merthiszen minden nő életében ünnepi óra az, amelyikben vallanak neki. Ámbátor ostobaság ugye? Mert mirevaló? Minden szerelmes rég vallott már, mikor a szóra kerül a sor. Dehát ha igy szokás, ha úgy kell, ha az a rend.

Hát úgy történt meg az, hogy bekanyarodtunk sétálást a fenyvesbe.

Én azért mondtam, hogy oda menjünk be, mert attól tartottam, hogy Klári meglát az ablakból, és azonnal jelenti mamának, hogy csak ketten vagyunk.

Mama még akkor Forgácspárti volt: leküldte volna Klárit, - szigetelőnek.

- Gyerünk be a fenyők árnyékába.

Hát besétáltunk. Nem teljesen persze, csak a szélső padig.

És Besztercey is érezte, hogy az ünnepi óra rákondult, s ha megint elpiktorizálja, ki tudja mikor kondul megint? S kondul-e egyáltalán?

Az arca piros volt és a szeme sugárzó, és nedves is a felindulástól. Leültem a padra szélrül, és neki a pad másik végére mutattam a napernyőm hegyével helyet. Eltökéltem, hogy semmiféle családi történetbe nem kezdek, sőt másegyebet se szólok.

Hát csak leültem és hallgattam.

Vártam.

Jaj, magam is meg voltam illetődve az óra szentségétől.

Hallgattam.

Csak épp ennyit mondtam:

- Szeretem a fenyőfák illatát.

És ő felelte:

- Én is.

Aztán hallgattam.

És ő is hallgatott.

A vázolókönyve az ölében, s mind a két keze rajta.

Hallgat.

Rátekintek biztatón.

Ő csak néz, mint Szent Ferenc az oltárképre és hallgat.

Egy dajka közeledik gyermekkocsit tolva. S legyezi is a kicsit egy tamariszkagalylyal.

Az igaz, hogy szokatlanul meleg szeptemberi nap volt az. Még a legyek is ugy dandároztak, mint kánikulában.

Hát gondoltam, csak azt várja, hogy a dajka elmenjen.

A dajka hát jön és jön.

Néz ránk.

Elénk érkezik.

Bandzsalit ránk.

Továbbhalad.

Még akkor is visszatekint.

Végre is eltünik a fenyőlombok alatt a kanyarodón.

Besztercey hallgat. Néz olvadón, s hallgat.

- Szegény, - szólalok meg, - nem is az övé, s tolja.

- Tolja, - rebegi Besztercey, mintha álmában beszélne.

Már a nyelvemen volt, hogy elmondjam: mennyire elszorul a szivem valahányszor dadát látok. Mert a mi falunkban is volt egy leány, Kaskötő Ilona nevü szegény parasztleány, szép kékszemű. Szolgálatra küldte az anyja a városba. Hogy azt mondja:

- Szerezz egy kis pénzt, Ilka, különben nem jutsz konty alá.

Hát Ilka el is ment, de egy év se telt belé, jaj, megintcsak hazatért szegény. Bizony nem pénzt szerzett... Hát hazatért szegény... a nagy bajával. Aztán hogy megszületett a kislánya, már a tizedik napra rá elszegődött szegény a szomszédfaluba. A boltoshoz szegődött szegény Ilka dajkának. Éjszakánkint szökdösött aztán haza, hogy megszoptassa a maga lányát is. Három óra járás oda-vissza...

Mondom: már a nyelvemen volt, persze, nem ilyen szabadon, - most már lehet, mert asszony vagyok, - csak úgy nagyjából szerettem volna elmondani. De elnyomtam.

Majd elpukkadtam pedig már.

Közben az a gondolat is átvillant az elmémen, hogy Beszterceynek talán esze ágában sincs a házasság, csak afféle... műkedvelő.

No akkor mehetek vissza a falunkba: álmatlankodhatok tovább, hogy vénlány maradok.

Beszélhetek most már nyiltan, - én különben mindig nyiltszavú voltam.

A szivem ellenére nem mentem volna férjhez, - nem is erőltettek volna a szüleim, - de hogy holtomig kisasszony maradjak, - ez a gondolat irtóztató volt.

Férfi maradhat nőtlen: a férfi hatvan éves korában is fiatal, ha a járása legényes. De még azontul is, ameddig csak félrecsapja a kalapját, mindig fiatal. A nő azonban hiába jár fiatalo­san, hiába tüzi félfülre a kalapját, ha már az arcán elmúlt a tavasz.

Jaj azok a ráncok!...

Jaj én igen tisztelem a vénleányokat - már hát a komolyakat, akik se nem pingálnak, se nem cifráznak, sepedig a cipős boltban nem mondják, hogy:

- Nincs magasabb sarkú?

A férfiak is tisztelik a szimpla ruhában járó, komoly és alacsonysarkú és templomos vén­leányo­kat. De mégishát... olyanféle tisztelet az, mint a klasszikus irók tisztelete: diszhelylyel tisztelik meg őket, de nem olvassák.

Ránéztem Beszterceyre.

Olyan volt, mint az égő csipkebokor.

Nem, ez az ember nem műkedvelő! A műkedvelőnek csak játékszer a nő. Cigaretta-füst közt kicsinylőn mosolyog reá. Tréfálkozik vele, mint macska az egérrel. Az igazi szerelmesnek az élete kérdése a nő. Üdvössége. Lelkének a lelke. Komolyan néz reá. És ha netán ég is a cigarettája, elalszik a szájában. Azért mondja Petőfi is:

Égő pipám elaludott...

Jaj az az aranyos Petőfi, beh igen eltalálta mindig.

Égő pipám elaludott.

Jaj, gyönyörü mondás!

Ránézek.

Látom, hogy szinte csordul a lelke a szeméből. A pipája ott dudosodott a kabátja zsebében, de bizony eszében se volt, hogy rágyujtson.

Hát néz-néz, mint koldus gyermeke a bolti cukorra. Talán épp azért is nem tud szólni, mert a perc fontossága, nem is fontossága, hanem sokmázsás sulya a szivére nehezedik.

De szólani fog! A kő is megszólal, ha igazán szerelmes!

Vártam.

Én is elfogódott voltam, az igazat megvallva, de én azért csakugy tudtam volna szólni, ha akartam volna.

Hallgattam, vártam.

Csak ugy oldalt pillantottam néha egyet-egyet reá.

A kezére egy katicabogár szállt és föl-alá járt a keze fején. Nem űzte el, csak nézett. Demég a füle is vörös volt izgalmában.

Hallgatva kotorgattam a port a napernyőm hegyével.

És bár engem is bágyasztott a boldog várakozás terhe, mellékesen kissé boszankodtam is reá, hogy jaj miért nem szólal meg már? Mikor még a fák is ránk néznek, még a fűszálak is fölemelkednek és fülelnek. Még a méhecskék is megállnak egy percre és biztatón zenegnek a boldogságról.

És ő hallgat...

Szerettem volna rátoppantani:

- Szóljon hát makutyi! Boruljon hát térdre! Nem előttem, hanem a boldogság előtt, amely magára vár. Efeta!

És ő hallgat...

Végre is az arcára tekintek.

Teljesen vörös az arca.

Az ajka remeg.

- Mit akar mondani? - kérdeztem lágyan, - csak mondja.

Besztercey csak néz.

Megint megbiztatom:

- Vagy nem akar mondani semmit?

- De, - feleli oly nehezen, mintha a Szent Gellért-hegyének legnagyobb sziklája nyomná a mellét.

- Hát csak mondja, - leheltem biztatón - énnekem mindent megmondhat, Besztercey. Tudom, hogy maga nem olyan hazug, mint... Eh, hagyjuk. Szóljon hát bátran, bizalmasan, ahogy érez.

S néztem az arcára biztatón.

Az ajka már annyira remegett, mint a nyárfalevél. A melle zihált, mintha a szó megrekedt volna a torkán.

- Hát, - kezdtem, hogy szájába adjam a szót.

- Hát...

- Azt akarja mondani, ugye, hogy engem szeret?

Akkor végre, mint a pezsgős palackból ahogy kilövődik a dugó, szakadt ki belőle a vallomás:

- Azt!

- Vége. -