Javasolt felépítés
Életéről ennyit (nem kell elmondani egy érettségi feleletben):
Jean-Baptiste Poquelin néven – 1622-ben született Párizsban, jómódú polgári családban, s itt is halt meg 1673 februárjában. Utolsó művének (Képzelt beteg) egyik előadása közben lett rosszul, és másnapra meghalt.
Művésznevét, melyen az egész világon ismerik, 1644-től használta. Ebben az évben alapította színházát, az Illustre Théâtre-ot Béjart társulatával. A színház egy év után megbukott, a drámaírót apja váltotta ki az adósok börtönéből. Ezt követően 13 évig Dufresne (e. düfreszn) vándortársulatánál színészkedett Ez idő tájt írta első bohózatait, melyek nem maradtak fenn (más műveinek sem maradtak fenn kéziratai).
Az udvar kegyeltje. Pályájának fordulatát Corti herceg és a király öccsének (Monsieur) támogatása hozta. Az utóbbi nevét is adta a társulatnak, illetve lehetőséget biztosított arra, hogy 1658-ban a Louvre-ban a király, XIV. Lajos előtt játszhassanak. Nagy sikert aratnak Molière egy bohózatával, az igazi áttörést azonban a Kényeskedőknek (1659) a bemutatása hozta. Ettől kezdődően Párizsban játszik és rendez, többek között a versailles-i királyi ünnepségeket (pl. Elvarázsolt sziget gyönyörei, 1664) is.
Műveinek jelentős részét a király megrendelésére írta, s élete végéig élvezte az uralkodó kegyeit is – persze a király színészének szerepe kicsit az udvari bolondéhoz hasonló, számos téma tabu volt a szerző számára, s véleményét sokszor nyilván csak rejtetten, metaforikusan fejthette ki. Évről évre tartja új műveinek bemutatóit, 1668-ban egyszerre három új alkotással – Dandin György, Amphytrion, A fösvény – jelentkezik.
(Forrás: Sulinet)
Molière és a klasszicizmus
A francia klasszicizmushoz soroljuk Molière alkotásait, mivel korában ez volt az uralkodó stílusirányzat. De az igazi klasszicisták (Corneille és Racine) legkedvesebb műfaja a tragédia, kedvelt témáik gyakran ókoriak, központi dilemmájuk pedig a szenvedély és az erkölcsiség összecsapása - látnivaló, hogy ezekből Moliere-nél nem sokat találunk. Ő komédiákat ír, alakjai általában korának figurái, hétköznapi hősök, akik - a komédia szabályainak megfelelően - nevetségesek.
Mennyiben klasszicista Molière?
(Forrás: Sulinet)
Molière komédiáinak fontos forrása az olasz commedia dell’arte (állandó figurák, jellemek, a rögtönzésnek nagy a szerepe) és a francia farce (vásári komédia).
1664.- XIV. Lajos udvarában vagyunk, Versailles-ban. A királyi hatalom fontos támasza az egyház. Katolikus ország, erős jezsuita befolyással. A francia klasszicizmus együtt él a barokkal, ami az ellenreformáció művészete. Molière darabjait is barokk zenével és barokk díszletek közt mutatják be. Óriási a botrány, amikor Molière nekiesik a papságnak.
A párizsi érsek felhívást adott ki, amelyben kiközösítéssel fenyegette mindazokat, akik a darabot megnézik, játszanak benne, vagy akár elolvassák. Hogy az egyházat megbékítse, Molière újraírta a színdarabot, címéül a L’imposteurt választotta. Tartuffe helyett a főszereplőt Panulphe-nek hívta, és tompította a vallást kritizáló részeket. A változtatások ellenére az egyház nem engedett, XIV. Lajos támogatása nélkül Molière-t a katolikus egyház minden bizonnyal kiközösítette volna. Ugyan a nyilvános előadásokat betiltották, az arisztokrácia számára megengedték, hogy a darabot magánelőadásokon bemutathassák. 1669 után, amikor Molière ellenfelei kezdték elveszteni befolyásukat, megengedték, hogy színpadra vigye a darab utolsó verzióját. Ennyi gond után azonban az író eldöntötte, a jövőben tartózkodni fog az ilyen metszően éles darabok megírásától.
(Forrás: Wikipédia)
Az 5. felvonás és a darab megoldása is már a betiltások-engedélyezések háborúsága után keletkezett. Ebből a perspektívából könnyen megérthető a darab vége, s hogy miért magasztosul fel ott a király, miért csodáljuk hosszas monológban tisztánlátását, bölcsességét, csalhatatlan igazságosságát.
A komédia története viszonylag könnyen összegezhető: egy jómódú és hiszékeny polgár (Orgon) párizsi házába befurakodik egy álszent csaló (Tartuffe), s szállásadójának és házigazdája anyjának (Pernelle asszony) butaságát kihasználva minden vagyonából kiforgatja a családot. Hiába leplezik le Tartuffe-öt néhányan (Damis,Mariane, Elmira,Dorine), Orgonék vaksága és Tartuffe cselszövése végképp tönkretenné őket, ha nem avatkozna közbe és oldaná meg a helyzetet a király képviselője (rendőrtiszt). A cselekmény végig Orgon házában egyetlen nap leforgása alatt (reggeltől estig) játszódik le. (Sulinet)
A tartalom kicsit részletesebben
1. felvonás: expozíció – megismerjük a szereplőket, az alaphelyzetet
2. felvonás: bonyodalom – a házassági terv
Orgon elrontani készül lánya életét
3. felvonás: kibontakozik a cselekmény, az események felgyorsulnak
ekkor jelenik csak meg Tartuffe
Elmira és Tartuffe - Damis kihallgatja
Orgon kitagadja Damist
4. felvonás – egyre feszültebb helyzet – tetőpont: Elmira és Tartuffe kettőse, Orgonnal az asztal alatt – ekkor fordulatot várunk, komédiának megfelelőt: a lelepleződést és a happy endet. Valójában a helyzet komolyabbra fordul, tragédiát ígér: kiderül, hogy már minden Tartuffe-é. "Maga megy."
Orgon elveszíti vagyonát
5. felvonás: – tovább romlik, egyre több a baj, végül Valér megjelenik a letartóztatási parancs hírével
Orgonnak az élete is veszélybe kerül
megoldás: fordul a kocka - az 5. felvonás 7. (utolsó) jelenetének végén, tehát szó szerint az utolsó pillanatban a rendőrfőnök mindent elrendez.
A Tartuffe a késleltetés remekműve. Nemcsak a címszereplő szokatlanul kései megjelenése fontos e tekintetben, hanem az események sebességének változása (a III. felvonástól felgyorsulnak); a megoldás, végsőkig való eltolódása (lassító elemként beiktatva az asztaljelenet; IV. felvonás, 4–5–6. jelenet) is, a befejezést késlelteti a Lojális úr s bizonyos értelemben a rendőrtiszt is.
Fontos eleme a mű kompozíciójának a szereplők információhiánya is (a félreértés vígjátéki hagyománya): Cléante nem tudja, hogy a ház urával beszél, miközben győzködi Tartuffe-öt, hogy járjon közben Orgonnál Damis érdekében, Elmira szintén nem tud erről, miként a kazetta titkát sem ismeri (meg is jegyzi, hogy ha tudott volna róla, nem rendez jelenetet – V. felvonás, 3. jelenet).
A tragikum lehetőségét is magában hordó konfliktus nem akadálya annak, hogy újabb komikus helyzetek alakuljanak ki. Az asztaljelenet a helyzetkomikum egyik sokat idézett iskolapéldája. Példa egy másik vígjátéki sémára, az itt is többször előforduló hallgatózásra (hallgatózik pl. Damis és Dorine). A hallgatózás mellett Molière él az ismétlés (kettőzés) eszközével más esetben is: pl. Tartuffe kétszer vall szerelmet Elmirának (III. felvonás, IV. felvonás), Pernelle asszony éppúgy nem hiszi el a Tartuffe elleni vádakat az I. felvonásban, mint az ötödikben.
A címszereplő csak a 3. felvonásban jelenik meg. Tartuffe jelleme egyértelmű: ő az álszent, a mindenre elszánt, cinikus gazember. Az első előadáson Moliere papi ruhába bújtatta, így nyilvánvaló, hogy az álszent pap típusát láthatjuk benne.
A főhős mintha inkább Orgon lenne. Végig jelen van, s ami benne/vele történik, az drámai és komikus egyszerre. Érdekes végignézni, hogy a hiszékenység meddig juttathat el. Moliere talán erre a veszélyre hívja fel a figyelmet. A szerkezetnél is láttuk, mennyire benne van a komédiában a tragédia lehetősége, a bajok fokozatosan sűrűsödnek, és valóban csak egy szinte isteni beavatkozás menti meg Orgont - és a darabot.
A darab főhőse valójában nem Tartuffe, hanem Orgon. Ő az, akinek figurája a legtöbb tanulsággal szolgál.
A megírásakor betiltott remekműben Molière többek között azt vizsgálja, hogy miért vagyunk olyan hiszékenyek, miért szenvedünk farkasvakságban, miért dőlünk be ügyes szavakkal, jó szónoki képességekkel tálalt, nyilvánvaló képtelenségeknek. Miért pattan vissza rólunk, ha valaki figyelmeztet minket, mert ő látja, amit mi nem?
(Bóta Gábor, Magyar Hírlap)
Egy család veszi körül Tartuffe-öt. Milyen család az, ahova ilyen mélyen befészkelheti magát az álszent? Milyen házasság az, ahol a családfő jobban vonzódik a betolakodó férfihoz, mint a feleségéhez (Dorine szerint)? Milyen apa-gyermek kapcsolat, ahol az apa a barát ágyába dugná a lányát, fiát pedig bottal kergeti el a háztól? Mariane vértelen figura, Cléante tehetetlen, csak beszélni tud, Damis gerinces, de hebehurgya. Van-e egyáltalán pozitív szereplő? Dorine - aki nem családtag.
Elmira ábrázolása is sokrétű. Második feleség, aki Pernelle asszony szerint kacér. Férje érdekében kényes helyzetekbe bonyolódik. Nehezen eldönthető, mennyire pozitív szereplő, ezt a jellembeli bizonytalanságot különböző rendezések különbözőképpen használják ki, más-más módokon interpretálják a figurát.
A sajátos befejezést a szerkezetnek bizonyos furcsaságai előlegezik.
Molière a 4. felvonással lezárhatta volna a darabot - a legkomikusabb jelenet, az asztal alá bújt Orgonnal a tetőpont, utána a lelepleződés fordulata, és happy end, azaz megoldás: Tartuffe-öt elűzik. Ehelyett a fordulat ellenkező irányú: gyors egymásutánban kiderül az adományozás (a vagyon átíratása), a várható kilakoltatás és a felségárulás vádja. Mintha szándékosan tolná el Molière a tragédia szélére a cselekményt. S a feszültség fennmarad még a rendőrhadnagy megjelenésekor is, hiszen először úgy tűnik, Orgont viszik el.
A váratlan pozitív fordulat akkor következik be, amikor az már szinte irreális.
A váratlan pozitív fordulatot Molière nem cselekménnyel, párbeszéddel,hagyományos színpadi eszközökkel oldja meg, pedig amúgy tud ilyesmivel bánni…
A váratlan pozitív fordulat tehát teljesen hiteltelen. Nem következik semmiből. Kérdés, hogy Molière elrontotta a darabot, vagy szándékosan kanyarította ilyen hiteltelenre a happy endet? Ha ez utóbbira szavazunk, azt is mondhatjuk, hogy a darab mondandója a hiteltelen, ál-happy enddel kiélesedett: az utolsó hiteles üzenet az álszent totális győzelme és a hiszékeny megsemmisülése volt.
A Thália Színházban az eredeti szöveget (Vas István fordítása) többé-kevésbé hagyományos előadásban rendezte meg Márton István (1997-ben).
A Nemzeti Színházban vitték először színre Parti Nagy Lajos átírását, melynek címe Molière: Tartuffe. Az, hogy Moliere itt nem szerző, hanem a cím része, már jelzi, hogy egy parafrázisról van szó. Parti Nagy Lajos itt elhagyta az 5. Felvonást, és a tetőponti jelenetet is megváltoztatta, a szöveg pedig szintén nem nevezhető fordításnak. A nemzetis változat rendezője Alföldi Róbert.
Az Örkény Színházban Bagossy László rendezésében és ugyancsak Parti Nagy Lajos átírásában láttuk a darabot, a szöveg tehát átítrás, de az 5. Felvonás megvan. Változás, hogy a rendőrfőnök megjelenése helyett kommandósok jelennek meg, és a média jelenlétében Tartuffe szolgája átveszi a hatalmat, azt sugallva, hogy az egész Tartuffe-történet alkalom egy puccs véghezvitelére. Tehát ez a rendezés is valami mást hozott ki a műből, mint az eredeti, valami valósabbat, történelmi és politikai tapasztalatainnak megfelelőbbet.
Kritikák
A maga színművében Parti Nagy a Tartuffe befejezését írja át és adaptálja jelenünkhöz. Az első nagy változás, legalábbis a színpadi verzióban, hogy a csalódástól főbe kólintott Orgon nem képes időben kimászni az asztal alól, és így az imposztornak elég ideje marad arra, hogy magáévá tegye az asztalon két vállra fektetett Elmirát. Az átírt változat innentől kezdve már jelentősen eltér az eredetitől. Itt Tartuffe az adománylevél birtokában a mai úzusnak megfelelően ki is fogja lakoltatni házából Orgont és családját. Az áldozatok napjaink kiebrudalt hajléktalanjaihoz hasonlóan mehetnének ugyan panaszra, de ők már tudják, nincs kihez. Nincs, nem létezik jóságos uralkodó, aki segítene rajtuk. Kénytelenek lesznek lógó orral elkullogni. Orgonhoz és családjához hasonlóan mi nézők is fejbe kólintva figyeljük a finálét, még ha tudjuk is, hogy Orgon megérdemli sorsát.
(Mihályi Gábor: Molière sokféleképpen. Criticai Lapok Online)
Alföldi rendezésében elmarad az ötödik felvonás. A feloldozás. Az igazságtétel. A családfő Tartuffe-re íratta vagyonát, így aztán nincs mese, a család megy, az álszent marad, az előadás pedig véget ér. Utolsó gaztettéért éppúgy nem fizet meg, mint az azt megelőzőkért sem.
Senki sem kéri számon az alkotókon az utolsó felvonást. Meg aztán nem a csodák világát éljük, inkább a szembenézését, az elkerülhetetlen következményekét. Könyörtelenül megfizetünk minden hibáért, kivált az öncsalásért.
(Kővári Orsolya, Kritika, 2007. március)
Az előadás legfontosabb része az utolsó öt perc. A rex ex machina a befejezésben egy gordiuszi csomó, amit a rendezők részéről nagyon nem elegáns átvágni, hanem szépen ki kell bogozniuk. Tudjuk, hogy Molière átírta a drámaszöveg végét, jönnie kell a királynak és meg kell oldania mindent, mert csak úgy áll helyre a (politikai) világrend, ez tiszta sor. Bagossyt ez a hatalmi kényszer érdekelte, ami egy szempillantás alatt meg tud változtatni mindent, a világ aktuális állását vagy épp egy drámaszöveg utolsó jelenetét. Viszont nem kecsegtet azzal a hiú reménnyel, hogy általa a világ jó irányba változik.
A megismert térbe, az ismerős szereplők közé - itt is, mint a tavalyi Hamlet-rendezésének végén - idegenek lépnek. Ám míg a Hamlet csontvázakkal szelfiző norvégjai passzív szemlélődők voltak csupán a katasztrófa helyszínén, addig a Tartuffe-ben megjelenő idegenek – a TEK, fotósok, egy TV-stáb – roppant aktívan szervezik át a terepet, bebizonyítva, hogy a hatalom keze elér bárki hálószobájáig. A megkukultan álló, tébláboló családot nézve pedig ez legalább olyan nyomasztó, mintha Tartuffe tisztességesen kisemmizte volna őket.
(Puskás Panni: Feláldozhatók. Revizor online, 2015. 01.19.)
A mi fanfiction-feldolgozásaink is abból indultak ki, hogy a Tartuffe esetleg átírásra, átdolgozásra szorul, főleg a lezárása.
Íme a fanfiction oldal. Lezárásként akár egy-egy jól sikerült szövegről is beszélhetünk röviden (miért jobb ez, mint az eredeti…)