Gárdonyi Géza
Péter barát
Sok eredeti ember él és hal meg Magyarországon, anélkül, hogy valaki följegyezné az emléküket. Pedig az élt ember mindig érdekesebb, mint az, aki csak az agyunkban született. Érdekesebb, mert igazabb.
Veszprémben és Somogyban sokat hallottam egy öreg kolduló barátról. A nevét mindig mosolyogva emlegették s amint a történeteiből összealakult előttem a képe, azt találtam, hogy az öreg úr a magyar humornak és leleményességnek kiváló megtestesülése volt.
Sajnálom, hogy akkor nem jegyeztem föl, amiket róla hallottam. Fiatal, éretlen észszel nem gondoltam arra, hogy az ilyen embereket rámába kell tenni.
Tíz esztendő mulva gondoltam rá megint, mikor a spanyol Lazarillo de Tormes életrajzát olvastam. Mennyivel különb alak volt az öreg! És őróla nincs könyv, csak egypár szállongó, folyton kopó, fakuló adoma.
Ezelőtt három esztendővel, hogy az arcképe a kezembe került, megint foglaIkoztam azzal a gondolattal, hogy a híres Péter barátról könyvet írok. Meg is kértem egy levélben a pápai franciskánusokat, hogy jegyezzék össze nekem amik az öregről a klastromban fönmaradtak. De nem feleltek levelemre.
Leírom hát azt a keveset, amit én hallottam a Péter barátról. Talán lesznek ismerősei között, akik nem sajnálják az időt és fáradtságot, hogy nekem akármi vázlatosan is megírják, amit az öreg úrról tudnak. A levél megtalál engem akármelyik lapnál, ahova dolgozni szoktam.
Péter barát ennek a századnak a derekán volt a pápai Szent Ferencrendi klastromnak a frátere. A szerzet a hívek adományaiból él. Pétert megtették koldusnak.
Kolduló barátnak lenni nem valami úri állapot. Nem is koldul más a rendnek, csak a ki a fráterek között a legfiatalabb. Ezt én onnan tudom, hogy egyszer - tán tizenkilenc éves voltam akkor, - valami szerelmi elkeseredésemben magam is be akartam állani közéjök, s immáron meg is kaptam a pozsonyi rendfőtől a levelet, hogy nyitva áll előttem a klastrom ajtaja, mikor egy jólelkű pap lebeszélt róla.
- Tudja-e mi sors vár magára? - így szólt hozzám. - Amint leteszi az engedelmességi fogadalmát, azonnal koldulni küldik.
- Hát koldulok.
- Dehát tudja mi az a koldulni? Azt hiszi annyiból áll, hogy bedicsér a házakhoz és a hívek rögtön nyujtják az alamizsnát?
És elmondta mennyi keserűség, mennyi megalázkodás kell a kolduláshoz, s hogy a kolduló barát mennyi kegyetlen tréfának van kitéve.
A somlyói szüreten csakugyan magam is láttam egy jámbor kis barátot, akit megrészegítettek az ott mulató fővárosi vendégek s menyecskeruhában indították tovább.
Hanem a Péter barát olyan fából volt faragva, hogy ugyan föl kellett kötnie az eszét, aki tréfálkozni akart vele. Nem tért ki az öreg semmi tréfa elől: az ő furfangja mindig fölülkerekedett a tréfálón.
Hiszen talán a legismertebb adoma róla az, ami a vinári bérlőnél történt vele. Ahogy ott tarokkoznak, - mert az öreg is szeretett tarokkozni, - azt mondja Péter barát:
- Igazis nagyságos uram, köszöni a szerzet a szép malacot. Hanem mód nélkül búsul az a malac: folyton hullanak a könyei.
- Hát mért búsul?
- Azért, hogy maga van.
A bérlő, aki fogadásban vesztette el a malacot, már előre kieszelte, hogy ezúttal a Péter barát rovására fog mulatni a vendégeivel.
- Hát hogy ne legyen maga, - szólott, - adok hozzá egy borjut.
- Tréfálni tetszik.
- Nem én. Ott a borju az istálóban. Van ott nyolc is. Választhat közüle. Csak azt kötöm ki, hogy maga hozza ki Péter bácsi.
- Eb aki megbánja, - felelt rá az öreg.
Fölállott és az istálóra nézett. Látta az óriás komondorokat, hogy sétálnak és fekszenek az istáló körül.
Az idő már estefelé járt. Péter megvárta, míg elköltik a vacsorát, azután egyszer csak veszi a kalapját és így szól:
- No most megyek a borjuért.
A holdvilág már sütött. A bérlő kiállt a vendégeivel a ház tornácára. Nem mindennapi mulatság lesz az, hogyan szedik le a kutyák a csuhát a barátról. A barát csak megyen. Amint az istáló felé közeledik, lassan-ovatosan, megmordul az egyik komondor s rá mind a négy dühös ugatásba fog.
Péter barát ekkor leguggol.
Az öt kutya ugrálva rohan feléje, és ugatnak bőszülten.
A barát azonban nem ijed meg. A fejére rántja a csuklyáját és megindul négykézláb vastag brummogással szembe az ebekkel.
Az ebek meghökkentek. Amint látják, hogy a fekete brummogó állat egyenesen feléjök közeledik, ijedt tutulussá változik az ugatásuk s hátrálnak, egyre hátrálnak előtte, utoljára vesd el magad: annyifelé szaladnak, ahányan vannak. Péter barát ekkor kivezeti a borjut az istálóból és hozzáköti a kocsijához, Mingyárt el is búcsuzik, hogy még azon éjjel hazavigye.
Soha mióta fenáll a szerzet, olyan rakott kocsik nem fordultak be az udvarára, mint a Péter barát idejében. Bor, búza, csirke, lúd, pulyka, kacsa, tojás ládaszámra, de még malac is mindig került le egynéhány a kocsiról. Szedett az öreg úr pénzt és eleséget annyit, hogy akár egymaga eltarthatta volna Magyarországnak az összes franciskánusait.
Lerakta a szerzeményt, átadta a pénzt a gvardiánnak, azzal néha még aznap visszafordult és ment megint az ő területére, amely magába foglalta a Dunántúlnak majdnem minden vármegyéjét.
Néha zimankós zord idő lepte meg az elindulása napján. Ilyenkor nem eresztették el a szerzetből az öreget. Ő ezeket az otthon töltött napokat tartotta a legrosszabb napjainak.
A klastrom zárt levegője elviselhetetlen volt neki. A kóborlás annyira természetévé vált, hogy még a saját celláját is ridegnek és unalmasnak találta. Aztán ehhez a maradhatatlanságához lehet hogy a klastromi rend is hozzájárult. Neki mint fráternek az asztal végén volt a helye, s a tál csak akkor került hozzá, mikor már a fiatal páterek kivették a maguk részét.
Hiszen amilyen jó asztal van ott, jutott őneki jó is, elég is mindenből, de mégis csak más az, mikor ő a vidéki plébánosoknál, espereseknél, földesuraknál ünnepelt vendég. Péter bácsinak nevezik, a főhelyet foglalja el az asztalnál; tiszteletére pókhálós palackok nyílnak föl s ő viszi a hangot.
A klastromban, - hiszen ismerem a pápai barátklastromot, - a főhelyen a gvardián ül s mellette rang szerint lefelé a páterek. Az asztalnál a legutolsó helyet az orgonista fráter, vagy a novicius foglalja el, vagy a kolduló barát, mikor otthon vagyon.
A társasélet testvéries. Nincs közöttük annyi torzsalkodás és vetélkedés, mint például némelyik tanító szerzetnél.
Mégis a társalgásban ha beszélhetnek is a fráterek, illik hallgatniok.
Hát ezt nem állhatta a piros pozsgás, örökkön széleskedvü Péter barát. Hacsak olyan szél nem fujt, hogy kifujta volna őt a kocsiból, megindult az ő maga szabta U betü alaku útjára.
A falu, amelyikbe belépett, rögtön megelevenedett Péter barát megjelenésétől. A gyerekek futottak hozzá, az asszonyok meg siettek beterelni az aprómarhát az ólakba, rekeszekbe.
Péter barátnak minden gyerek számára volt egy jó szava meg egy szent képe. Az apró cukorból is jutott nekik, de ebből már csak kinek-kinek a maga házánál.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus. Adjon Isten jónapot Baloghné lelkem. Látom, használt az orvosság, amit kommendáltam. Bezzeg virulunk, mint a bazsarózsa. Istennek legyen hála kedvesem. De tisztelteti is szent Ferenc, hogy meg ne feledkezzék róla. Ebből a sok csirkéből, hogy a dög kerülje az udvart, no egyet a szent szerzetnek adjunk galambom. Fogjátok meg gyerekek hamar azt a fehéret.
És míg a gyerekek a csirkét fogják, Péter barát elkérdezősködik a család minden tagjáról. Mert hiszen ismert ő mindenütt mindenkit, a nevéről szólítja még a gyerekeket is és számon tartja, kivel mi történt.
A szomszédban, ahol eladó lány van, már így köszön be:
- Hol az én gyönyörű gyöngyvirágom, hol az a kis Juci nevü tündér, hadd lássam, mekkorát szépült, mióta itt nem jártam? No gyere csak elő, gyere galambocskám. Nézd csak, mit hoztam neked az imádságos könyvedbe. Segítsen jó házasságra az Ur Jézus Krisztus, lelkem. Hát apád hogy van, galambom? Kibékült-e már a szomszéddal. Mondd meg neki, hogy ne járjon annyit a kocsmába, azt izeni József, az ő patrónusa a mennyországból. Bezzeg az édes jó anyád szorgalmatos itthon. Meg is áldotta az Isten ezt a házat ő érette. Van itt annyi baromfi, hogy úri háznál sincs több.
- Dehogy van, Péter bácsi. Hullott is, a kánya is sokat elhordott. Nincs nekünk.
- Dehogy nincs, angyalom. A jó kereszténynek még a földből is előjön. Pipipi, kis csibéim, gyertek csak elő pi-pi-pi
Szórja mára kukoricát a zsebéből Péter s futnak a kertekből a csirkék. Lehetetlen oda nem adni neki azt, amelyiket elkapott nagy ügyesen, s átadott a ministráns gyereknek, hogy tegye a kocsira.
Leül egy kicsit s elbeszélget. Kihallgatja, mi történt azóta, mióta ott nem járt a faluban. Amit hall, az neki mind készpénz, amit már a szomszédban fölváltanak.
S megyen szép áldások között a következő házhoz.
Itt éppen a gazda áll az udvaron.
- No Ambrus fiam, - mondja neki, - nyerítenek ám már a muszka lovak a magyar abrakra.
- Háború lesz?
- Hát készül valami, fiam, készül. Nem tudod-e, hogy fölment a zab ára?
- De bizony tudom.
- Nohát lesz valami. Most is, hogy otthon voltam, hát egész éjjel ott térgyepeltek a szentatyák a templom kövén, oszt imádkoztak, hogy távolítsa el a jó Isten a veszedelmet erről az országról. Tudod, hogy a te Istenben boldogult jó apád is a csatában veszett el, Isten nyugtassa meg szegényt, kár lenne, ha te is árván hagynád a te szép családodat, Isten növelje őket, mint a mezei liliomokat.
Péter barát ekközben már kiszemelte magának a legszebbik tyúkot s látva, hogy Ambrus gazda mélyen meg van illetődve, hamarosan rászól a ministránsra:
- No mit állsz itt, minta bálványkő. Azt hiszed talán, hogy pogánynál vagyunk, uram bocsá'. Kérdezd meg a gazdát, mit szánt a jó Istennek, hogy adja vissza az ég százszorosan, mert megérdemli. No azt a rossz tyúkot, úgyis döglőre konyul a taraja, fogd el hamar.
A gazda ennyi szép szó után nem is sajnálja a tyúkot, csak az asszony mit szól majd ha megjön.
Azonban az aggodalmát elsimítja Péter, a család után való jószívű kérdezősködésével, hogy merre van a Jancsi? Mit csinál az Örzsi? Hát az anyjuk kiépült-e már a betegségéből. Vagy a termésre fordítja a beszédet és tanácsokat ad hogyan mivel kell javítani.
Másik helyen a kis gyereket veszi az ölébe. Megáldja, megcsókolja. Cukrot ad neki, meg szent képet. Lehetetlen megtagadni tőle, hogy egy kis kacsát el ne vigyen.
Ahol beteg van, vagy szerencsétlenség érte a családot, leveszi a kalapját és megimádkoztatja valamennyit, hogy minden jóra forduljon. Ilyen elérzékenyítés után a tyúk szívesen adódik.
De az se ejti zavarba, ha jómódú háznál kis alamizsnát kap. Ott az udvar közepére állva hangosan imádkozik, hogy a jó Isten áldja meg a házat a föld minden javával, hogy mikorra a megint erre jár, Balogh vagy Szabó N. N. házánál, jusson a barátoknak is, maradjon a gazdának is.
Talán a legismertebb történet, amely róla fönmaradt az, mikor a fösvény aszszony a konyhaajtó mögé bujt és azt mondatta a fiával, hogy nincsen senkise odahaza.
Péter barát megpillantván az ajtó alól kivöröslő meztelen lábakat, rábököd a botjával:
- Mondd meg édes anyádnak, hogy máskor ha elmegy, a lábait ne felejtse idehaza.
Egy másik ilyen történet, mikor egy kegyes öregasszony malacot ad a barátnak. Az ura éjjel visszalopja a malacot és egy kis kutyát tesz helyette a zsákba.
Péter barát az úton veszi észre, hogy nem rí a malac. Kibontja a zsákot, hát látja, hogy kicserélték.
Egy kicsit boszankodik, de csakhamar eszébe jut, hogy a szomszédfaluban lakó földesúrnak megveszett a kutyája.
Megyen hát egyenesen a földesúrhoz és amint leszáll, viszi egyúttal a zsákot is.
- A multkor panaszkodott a tekintetes úr, hogy megveszett a kutyája. Hát hoztam én mostan Pápáról olyat, hogy nem akad párja hét határban.
Azzal kiereszti a kis kutyát.
A földesurat persze kedvesen érinti ez a figyelem és semmi se természetesebb, mint hogy egy szép malacot ad a kutyáért.
Így hord ő hol orvosságot, hol oltóágat, magot, izenetet mindenféle kedveskedést faluról-falura.
Szereti is őt mindenki. A nép virágos nyelvét senki se beszéli az urak közül úgy, mint ő. Kifogyhatatlan a nyájaskodásban és jószívűségben. Egy házat se hagy el jó szó nélkül, az igaz, hogy adomány nélkül se. És mindenki szívesen ad neki, hacsak nem olyan fösvény; hogy még a jó szóra se nyílik meg a szíve.
A plebánosoknál szokott megszállani, akik mindig örültek az ő vidám megjelenésének és jó humorának. De csak az asztali vendégséget fogadta el tőlük, hálni már rendesen künn hált vagy a kocsiján, vagy a kocsija mellett a fészerben.
A barátok látva az ő dús szerzeményeit, mindig gyanakodtak rá, hogy az öreg úr pénzt tartogat magánál, azonban mikor meghalt, csak nyolcvan forintot találtak a tárcájában. Az az ő kis tarokpénze volt, s bizonyos, hogy abból egy krajcár sem volt a szerzeté.