A fabula
A fabula olyan állatmese, melyben az állatok valamilyen emberi tulajdonságot testesítenek meg. Tanulsága van, amit a szerző olykor kimond, olykor csak sugall.
A műfaj története
1. Aiszóposz
Az első állatmeseíró Aiszóposz, aki az i. e. VI. században élt, görögül írta meséit, prózában.
Bár meséinek szereplői általában saját természetüknek megfelelően viselkednek, tulajdonságaik, magatartásuk mindig azonosítható valamilyen emberi tulajdonsággal vagy magatartással. A mesék rendszerint az emberi viszonyok, a társadalom és a politika kérdéseiben foglalnak állást burkoltan, mégis közérthetően. Többnyire az elnyomottak, szegények igazát hirdető rövid, tömör helyzetrajzok, a zárásban mindig közlik a tanulságot vagy a mese értelmét. Nincsenek nyitott kérdések, a szerző művének értelmezését maga adja meg egyetlen szentenciózus mondatban. A szociális érzékenységű meseíró egyrészt az igazság kiderítését tartja legfőbb célnak, másrészt a hatalmi túlkapások bemutatásával óvatosságra inti a kiszolgáltatott rétegeket. A hatalmasok vagy gazdagok ezekben a történetekben szinte mindig megbűnhődnek igazságtalanságukért.
A tanító jellegű mese műfaját Aiszóposzról nevezték el ezópuszi meséknek. Aesopus (ezopusz) az Aiszóposz latinosított változata).
Aiszóposz mindig levonta a tanulságot meséi végén, pl. A hangya és a tücsök így végződik:
“A mese arra tanít bennünket, hogy mi sem való előbbre; mint gondoskodni a betevő falatról, és nem henyélni.”
Híres meséi: A hangya és a tücsök; A holló és a róka; A farkas és a bárány stb.
2. Phaedrus
Az i.e. I. században a latin nyelven író, eredetileg görög Phaedrusz (fédrusz) a folytatója az aiszóposzi hagyománynak. Latinra fordította Aiszóposz összegyűjtött műveit, a prózai szöveget pedig versbe – hatos jambusokba – szedte. Ezeken kívül Phaedrus maga is költött tanító meséket.
Életműve kéziratos formában maradt fenn öt könyvben, amelyek összesen 94 mesét tartalmaznak. Az irodalomtörténet szerint ez töredék, Phaedrus valószínűleg sokkal több mesét írt. A mesék változó terjedelműek, az alig néhány soros darabok mellett 30-40 sorosak is találhatók. Az elbeszélő részeket a szereplők párbeszédei vagy monológjai színesítik, a meséket összefoglalás, konklúzió zárja.
Ő is megírja a Holló és a rókát, a Farkas és a bárányt, neki köszönhetjük a Róka és a szőlőt, a Róka és a gólyát is.
Ugyancsak levonja a tanulságot:
A bortermő lugasban éhes róka járt,
Ugrált magasba egy szép szőlőfürt felé,
S hogy el nem érte, elkullogva így beszélt:
„Éretlen ez még: savanyút enni nem fogok”
Akik ócsárolják, mit megtenni nincs erejük,
Azokra írtam ezt a példabeszédemet.
3. Heltai Gáspár
Ahogy a többi ókori műfaj is, a fabula is a reneszánszban újult meg.
Heltai Gáspár, a XVI. századi erdélyi protestáns lelkész, író, műfordító és nyomdász 1566-ban jelentette meg Száz fabula c. munkáját. Ez újdonságot hozott az irodalomban, hiszen addig a szórakoztató, tanulságos történetek elsősorban bibliai tárgyúak voltak. UgyanakkorReformátus lelkészként az ókori szöveget is vallásos tanulsággal látta el Heltai.
Ebben a könyvében Heltai Aiszóposz állattörténeteit dolgozta fel, az ezópusi mesék egy német változatát használta forrásként. Heltai nem műfordítást készített. Az eredeti (német) szöveget alapanyagnak használva, önállóan formálta meg magyar nyelven a történeteket.
Az aiszóposzi fabulák többségének cselekménye vérszegény, a szereplők környezetrajz nélkül légüres térben mozognak. Heltai eleinte alig változtatott ezen a szűkszavú stíluson, aztán a munka előrehaladtával egyre inkább megfigyelhető, hogy néhány kifejezés, közmondás-szerű szólam, egy-egy párbeszéd közbeiktatásával elkezdte élénkíti az előadást.
A fabula szó alatt Heltai nem csak állatmesét ért, meséi közt emberi szereplők is jócskán találhatók.
Nála is megtalálható a Holló és a róka; A farkas és a bárány stb.
A hollóról és a rókáról szóló mese tanulsága így hangzik Heltainál:
“ÉRTELME
Vedd eszedbe magadat! Ha az Isten bölcs: tehát tudta, mint kellett teremteni tégedet, és müvel ajándékozni. Avval elégödjél meg. Ne keress hiábavaló dücsőséget és dicsíretet. Megnézd a lábodnak kaptáját: ne kévánj nagyobb sarut. Mert azok, kik igen dicsírnek tégedet, nem szeretnek; és ha lehet, bizony meglátják, ha a sajtot kikaphatják szájadból. Ártalmasb állat nincsen hipokritánál és hízelködénél.”
4. La Fontaine (lafonten)
Ahogyan a reneszánsz az ókor felé fordul, úgy teszi ezt a kalsszicizmus is. Jean de La Fontaine a XVII. századi francia klasszicizmus nagy meseköltője. A francia irodalomban ő emelte az állatmesét szépirodalmi rangra.
Fabulái 12 könyvben jelentek meg, az első hatot az ifjú trónörökösnek írta, ezekhez Phaedrus ismert állatmeséit verses formában lefordította franciára. A következő hat már nem annyira gyermekeknek, inkább felnőtt olvasóknak szól. A mesékbe szőve éles iróniával bírálta kora társadalmi erkölcseit, az emberi gyarlóságokat, XIV. Lajos és a spanyol király között lévő vetélkedést. Elemzői szerint az utolsó állatmesék írásának idején La Fontaine már azzal a szándékkal alkotott, hogy az állatok javára ítéljen az emberek felett. Leghíresebb állatmeséi közül való: A holló és a róka, A tücsök és a hangya.
La Fontaine nem mindig vonja le a tanulságot meséi végén, de attól még jól érthetőek.
XX. század
Az, hogy a rómaiak követték a görögöket, ismert tény. E mintakövetés által született meg a görög-római kulturális hagyomány. E hagypmány részeként cselekedett Phaedrus, amikor Aiszóposzt másolta.
Az ókori műfaj reneszánsz kori és klasszicizmusbeli újjáéledése szinte természetes: ezek a korszakok mintának tekintik az ókori kultúrát.
A fentiekben tehát tudatos mintakövetést, hagyományépítést láttunk a fabula példáján keresztül.
A XX. század - és azon belül legfőképp a posztmodern irodalom - újfajta módon nyúl az irodalmi hagyományhoz. Ez az újfajta megközelítés az intertextualitás, a régi szövegek új szövegekbe való tudatos beépítése, szövegek parafrazálása (újraírása), átértelmezése.
Romhányi József (1921-1983) nem mondható posztmodern alkotónak, de a Róka és a holló c. mesére írt változatai jellegzetesen XX. századi alkotások.
Azon felül, hogy e művek humorosak (a humor fontos és jellegzetes eszköz a kortárs irodalomban), a szerző tudatosan utal a hagyományra.
Róka és a holló,
Megírta Aesopus
Mindannyiunk előtt ismerős ez opus.
Vagy:
Komoran ült ott fenn a holló a hársfán,
s megakadt a szeme mesebeli társán.
Nosza ő is rögtön ravaszkodni kezdett,
fondorkodott, tervelt, s az eredmény ez lett:
- Ha ez nem ismeri Aesopus meséjét,
megadta a sors a sajtszerzés esélyét.
A szereplők maguk is tudatában vannak annak, hogy mesehősök, ismerik Aiszóposzt stb. Ez egyfelől humoros, másfelől nagyfokú reflektáltságot mutat. A szövegekben már nem a tanulság a fontos - eddig minden korban ezen volt a hangsúly - , sőt, a tanulságok elferdítettek is lehetnek vagy el is maradhatnak, nem azért, mert könnyen kikövetkeztethetők, hanem mert egyszerűen nincsenek:
Mért hallgat a holló? Mért nem szól a róka,
holott más a szokás kétezer év óta?
A róka néma volt, a holló meg süket.
- Kérem elnézésüket...
Ez a fajta reflektáltság azért is távolodik el a tanulságtól, mert az irodalmat máshogy szemléli már, ez benne a (poszt)modern: az irodalom szövegek párbeszéde. Egy irodalmi szövegnek nem feladata az olvasó nevelése, sokkal inkább utalásos világ, ahol az olvasó akkor tájékozódik igazán, ha maga is ismer más szövegeket is, így a szöveg jelentése az utalások által gazdagodik, sokrétűvé válik. Az ilyen művekben nem a tanulság okoz maradandó élményt, hanem az irodalmi hagyomány élővé válása.
Hajnóczy Péter (1942-1981) meséje, A hangya és a tücsök egy Aiszóposz óta ismert történetet ír újra, modern környezetben, sajátosan emberi-állati szereplőkkel. Az olvasó nemigen tudja hova tenni a helyszínt, az életmódot - a környezet abszurd:
- Úgy tervezzük a feleségemmel, hogy jövőre nagyobbra cseréljük a lakást. Központi fűtés, telefon, közvetlen földalatti járat a szemétdombhoz...
Ami a tanulságot illeti: a tücsök, aki linksége ellenére, pusztán a tehetségével kijut Párizsba, minden erkölcsi szabályt, polgári értékrendet, rendigényt felrúg. A művészlét felsőbbrendűségét hirdeti, és kikacagja a nyárspolgárt, aki végigdolgozza az életét.
Hajnóczy Péternek ebből az elbeszéléséből Csáki László 2007-ben rövidfilmet is készített, amelyben a tücsök és a hangya emberi-állati léte a képi-filmes megformálásban is érdekesen ötvöződik (emberi szereplők és életút, föld alatti lakás), kiemeli a történet abszurditását.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Heltai_G%C3%A1sp%C3%A1r
https://hu.wikipedia.org/wiki/Jean_de_La_Fontaine