No jungle holds more danger
And each new day that comes my way
Each man remains a stranger
BRIAN JOHNSEN, #300907[1]
Jelen tanulmányban a goffmani totális intézmény fogalom szerinti börtöndefiníciót fogjuk összevetni az elmélet kritikusainak érveivel, összefoglaló jelleggel. A végső következtésünk az lehet, hogy mi börtönőrök a társadalom viszonylagos merevsége, polarizációja és sérülékenysége miatt csak jól járhatunk, mert biztos, hogy nem maradunk munka nélkül. A börtön kezdi elveszteni a korábbi funkcióját: a fogvatartói munka egyre nehezebb, összetettebb, mindinkább szociális jellegűvé válik, és ilyen tekintetben leválik a klasszikus rendvédelmi feladatokról. A tanulmányban ezt az egyszerű gondolatot járjuk körül, amikor részletesen elemezzük a totális intézmények fogalmi meghatározását, az elmélet további életét, és végül a cáfolatát. Nem állítjuk, hogy Goffman munkássága megvetendő lenne, csupán azt, hogy az nem értelmezhető bizonyos korlátozások nélkül a mai globalizálódó és terrortól fenyegetett világunkban. Farrington forradalmai jellegű munkáján keresztül mutatjuk be a posztmodern börtönök társadalmi valóságát. A cikkben számos immanens, azaz nehezen érzékelhető folyamatot ábrázolunk, újfajta börtönártalmakról írunk, és a legtöbb esetben igyekszünk magyar példákat is találni az elméletek alátámasztására. A totális intézmények elmélete sok felsőoktatási intézményben (Rendőrtiszti Főiskola, jogi karok, szociológiai tanulmányok) tananyag, ezért a cikkben fontos kiegészítő utalást teszünk a börtönfogalomra és a börtönmítoszokra, valamint a médiaártalomra.
Erving Goffman, akinek a nevét néha Erwin-nek, sőt Irvingnek is írják, 1922-ben született Kanadában, és 1982-ben halt meg Philadelphiában. Élete bővelkedett drámai fordulatokban, 1952-ben házasodott meg először, született egy fia, de a felesége öngyilkos lett, éppen abban az időben, amikor 1963-ban az egyik legfontosabb és legjelentősebb művét[2] publikálta. Ebben a könyvben határozta meg, és írta körül a stigmatizáció fogalmát. Jóval később, 1981-ben házasodott meg ismét, egy lánya született, de a következő évben Goffman már nem volt az élők sorában, gyomorrákban meghalt.
Szakmai élete, az ő általa annyira megvetett hivatali rendszerben, egészen az Amerikai Szociológiai Társaság (ASA) sorban 73. elnöki pozíciójában csúcsosodott ki, olyan elődökkel, mint William Sumner, a szabad piac és a laissez faire stratégia támogatója, Emory Bogardus, a híres társadalmi távolság skála megalkotója, Ernest Burgess, a városszociológia letéteményese, Edwin Sutherland, a társadalmi dezorganizációs elmélet és Franklin Frazier, a ghetto elmélet alkotói, valamint az amerikai szociológiai módszertan, a tömeges gazdasági survey-k, a statisztikai analízis és a fókusz csoport fogalmi hátterének kidolgozója, Paul Lazarsfeld.
Igaz, hogy szociológus volt, de a szociálpszichológia tudományának is meghatározó személyisége, a fenomenológiai irányzat alapítója, ugyanis Goffman szakított a lazarsfeldi hagyománnyal; azaz nem statisztikai módszerrel, hanem az antropológiához közelebb álló módszerrel, a megfigyelés és a pontos leírás módszerével dolgozott. Ezért művei könnyen olvashatóak, és nagyobb népszerűségre tettek szert.
Torontóban szerezte meg az egyetemi végzettséget, majd a Chicagói Egyetemen tanult, ahol minden bizonnyal a George Herbert Mead nevével fémjelzett szimbolikus interakcionizmus irányzat követőjévé vált. Az elmélet lényege az, hogy a társadalmi elit a törvénykezés, a média és a divat intézményei alapján definiálja a többségi társadalmat és a szubkultúrát.
Goffman módszere a megfigyelésen alapult, a másság tanulmányozásán, olyan értelemben, hogy azokat a társadalmi helyzeteket követte figyelemmel, ahol az emberek máshogy kommunikálnak, vagy ahol a kommunikáció keretek között zajlik. Goffman mintegy rejtett kameraként működött, ami igaz, hogy nem képes a társadalmi változóknak értéket adni, és emiatt a módszeren alapuló jóslás nem lehet korrekt; mégiscsak igen meggyőzően ábrázolja az ember viselkedését a társas közegben. A szociológiában ezt a beállítást mikrokörnyezetnek nevezik, míg a szociálpszichológia személyészlelésnek. Goffman dolgozta ki az emberi interakciók, érintkezések dramaturgiai megközelítését[3], valamint ő tanulmányozta először a reklámok és a társadalmi nem kapcsolatát[4].
Mivel Mead tanai nagyon közel állnak a marxizmushoz, Goffman művei eljuthattak Kelet-Európába, és így hazánkba is. Az érintkezések című könyvét 1978-ban, az akkori Oktatási Minisztérium Marxizmus-Leninizmus Oktatási Főosztálya adta ki, azaz a mű része volt az akkori kánonnak. Nem is lehet véletlen, hogy A hétköznapi élet dramaturgiája című műve 1982-ben jelent meg Csepeli György fordításában, A Hétköznapi élet szociálpszichológiája című goffman-antológia megjelenése után egy évvel. Az utóbbi kötet tartalmazza Goffman korábban említett, nagyon fontos műveit, és akkor nyomtatták ki, amikor a magyar társadalomtudományi szakfordítás az aranykorát élte (pl. Aronson: Társas lény, Lewin: A mezőelmélet a társadalomtudományban, Merton: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra, és további fontos antológiák, amelyek kísérleti társadalomlélektan fontos eredményeit tartalmazták). Meg kell említeni, hogy a Thalassa Kiadó 2000-ben jelentette meg Az én bemutatása a mindennapi életben című könyvét[5], ami a szelf reprezentációról szól, amely témát Goffman az Asylums-ban elemez ki először.
A társadalmi intézmények, a zárt intézetek, a totális intézmény fogalom, és így a börtön szempontjából is Goffman legjelentősebb műve a Asylums, azaz „menedékhelyek” című könyv. A kötet eredeti címének fordítása így szól: „Esszék az elmegyógyintézetbe utaltak és más fogvatartottak társadalmi helyzetéről”[6]. Itt álljunk meg egy pillanatra, mert fontos fogalmi meghatározásokra van szükség.
A fogvatartott szót Goffmannál nem úgy kell értelmezni, ahogy azt a magyar jogszabály[7] definiálja.
Az alábbi táblázatban a magyar jogszabályi értelmezési lehetőségek közül a legjelentősebbeket foglaltuk össze:
|
Jogszabály éve, száma, típusa |
a fogvatartott meghatározásának szempontja |
|
1979. évi 11. tvr (bvtvr.) |
mi történik a fogvatartottal, milyen jogai és kötelességei szünetelnek |
|
1995. évi CVII. tv. |
milyen típusú szabadságelvonással járó intézkedés alanya a fogvatartott |
|
6/1996. IM rendelet |
a fogvatartott mint halmazelméleti fogalom meghatározása |
A fogvatartott fogalom Goffmannál inkább azokat az embereket foglalja magába, akik meg vannak fosztva a személyi szabadságuktól. Az Európa Tanács szakmapolitikai szempontból ilyen tekintetben a következő kategóriájú fogvatartottakkal fogalkozik: rendőrségi fogdán lévő személy, menekült státuszra váró személy, börtönben lévő személy, elmegyógyintézetben lévő személy, valamint szociális otthonban lévő személy. A cikkben, a börtön esetében a fogvatartott szót a magyar definíciók szerint fogjuk használni.
A fenti megállapítás azért volt fontos, mert az Asylums-ban tanulmányozott totális intézmény valójában egy elmegyógyító intézet volt: a Washingtoni Szent Erzsébet Kórház nem börtön, bár Goffman a művében sokat említ más példákat is, mint laktanyákat, zárdákat és börtönöket.
A műnek létezik egy magyar nyelvű nyersfordítása is, amit a nyolcvanas évek elején-közepén feltehetőleg fogvatartottak készítettek az akkori büntetés-végrehajtás számára. Soha nem nyomtatták ki, mégis számos kutató hivatkozik erre a fordításra [Pl. Boros-Csetneky (2002)[8]]. Az, hogy a könyvet éppen fogvatartottak fordították le, korántsem minősíthető az akkori rendszer despotizmusának, hanem a megrendelő igen haladó gondolkodására utal, amint azt hamarosan látni fogjuk.
Az Asylums című könyv négy esszé gyűjteménye, ahogy azt a címe is sugallja, és ezek között az esszék között viszonylag laza kapcsolat van. Goffman valóban fenomenológus, azaz a megfigyelt dolgokat jelenség szintjén írja le, nem támasztja alá statisztikai adatokkal, megelégszik az egyes szám első személyű interpretációval. Goffman az esszék előkészítése során szoros kapcsolatban állt a washingtoni elmegyógyító intézet klienseivel, és emellett viszonylag lazább keretek között érintkezett az intézetben dolgozó személyzettel. Meg kell jegyeznünk, hogy ilyen módszerrel hatékony, de nehéz a börtönben dolgozni, mert a fogvatartottaktól könnyebb információt szerezni, azonban a személyzet úgy érezheti, hogy a kutató beállítottsága elenne irányul, és esetleg ez az ellenszenv nehezítheti a kutatást.
Goffman gyakran hivatkozik a munkája során szépirodalmi művekre, és azok valóban tökéletes illusztrációként szolgálnak egyes esetek leírásához.
A kutatást Goffman két évig, 1955-ben, és 1956-ban folytatta. A kórház vezetése és személyzete tudta, hogy milyen munkát végez, de Goffman szinte egész végig a betegek között tartózkodott, azonban nem aludt benn az intézetben. Ez a módszer nem nevezhető szokásos szemléletű kutatásnak. Goffman maga is partizánmódszernek minősíti, azonban meg kell gondolnunk, hogy az egyéb kutatási lehetőségek nagyon behatároltak, és szükségszerű távolságot teremtenek a vizsgálódó személy és a kliensei között.
Saját tapasztalatom mondatja velem, hogy a fogvatartottakkal nem lehet kérdőívet kitöltetni, mert annak az eredménye nagyon csalóka. Goffman ennek leírja az okát a könyvében, bár nem fogalmazza meg igazán, hogy mit is tapasztalt ezen a téren. A személyzettel talán még nehezebb a helyzet, pedig ezen társadalmi ágens vizsgálata, leírása, kutatása is nagyon fontos lenne. A börtönőrök gyakran nem érzik, hogy a társadalom szövetségesük lenne, pedig annak, hogy a fogvatartottak a börtönbe kerülnek, igenis a társadalom az egyik fő oka, azaz a társadalom juttatja valamilyen úton-módon őket a rácsok mögé. Az őrök úgy érzik, hogy ezek után a társadalom le is mond a fogvatartottakról, és az ő gondjaikra bízza őket teljes mértékben. Ennek később nagyon komoly jelentősége lesz, mert látni fogjuk, hogy a börtönök nem függetlenek sem a szűkebb, sem a tágabb társadalmi közegüktől. Ez a fajta csalódottság azonban aztán arra sarkalja a börtönőröket, hogy ők magul is elkülönüljenek, és ennek következtében nem engedik be a kutató szemeket a társas közegükbe. Teljesen emberi reakció ez, ezt nem szabad elfelejtünk.
A vizsgálat idején az intézetben hétezer kezelt személy tartózkodott, ami a mai követelményekhez viszonyítva, óriási, szinte elképzelhetetlen szám. Csak a jelenlegi magyar büntetés-végrehajtási szervek hatáskörébe tartozó fogvatartottak létszáma alig kétszer ennyi, de több mint harminc intézetben vannak elhelyezve, és ez arányait tekintve az Európai Unió összes börtönrendszere ugyanilyen. Ebből a szempontból is kritikus szemmel kell nézni Goffman művét. Több ezer főnyi fogvatartott életének menedzselése olyan rendszerszemléletet követel meg, amely semmiképpen sem illeszkedik egy valódi börtön szervezeti kereteihez. A bástyafalak, a biztonsági rendszer, a zárkaajtók olyan speciális börtönjelenségek, amelyek nem bukkannak fel az egyéb totális intézményekben. Ennek következtében a börtön nem képes nagy létszámú fogvatartott kezelésére, szükségszerűen alegységekre bomlik, ahogyan azt tökéletesen lehet látni az egykori kubai Presidio Modelo börtön esetében, ami öt panoptikon rendszerű körletből áll. 1931-ben építették, hatezer fogvatartott elhelyezésére. Itt raboskodott Fidel Castro is. Az épületkomplexum ma múzeum és kulturális központ. A börtönök éppen napjainkban kezdenek átalakulni olyan helyekké, ahol nincsen nagyobb szükség a figyelemmel kísérésre a medikalizáció miatt. A legtöbb börtön ennek ellenére manapság is a fogvatartottak mindennapi életének folyamatos figyelemmel kísérésére szolgál, nem pedig megfékezésére, ahogy az az elmegyógyintézetekben történik a terápiák által.
Goffman a művében a weberi ideáltípusból indul ki. A börtön tekintetében az ideáltípus a börtön mint jelenség jellemzőiből és elemeiből formálódó konstrukció. Rengeteg ilyen van, személyek is lehetnek, események, programok, eljárások stb. Az a közös jellemzőjük, hogy nem tükrözik a valóságot, mégis a valóságot hozzájuk mérik. Nem definíciókról van szó, amelyeket jellemzően a jogszabályok alkotnak, hanem – szociálpszichológiai kifejezéssel élve - kognitív vagy mentális konstrukciókról. Az ideáltípusok funkciója az, hogy az adott szervezet vagy éppen a társadalom működését jobban meg lehessen érteni, át lehessen látni. A magyar jogszabályok például meghatározzák, hogy a fogvatartottak milyen szempontból sorolandók különböző biztonsági fokozatokba[9]. Ez egy skálaszerű felosztás, a római egyes számtól a római négyes számig terjed, és az első kategória a legenyhébb fokozat, míg a négyes a legsúlyosabb. Elvileg ennek a jogszabályi résznek is az a funkciója, hogy a fogvatartottakról megállapítsák, hogy hogyan kell hozzájuk viszonyulni a büntetés letöltése alatt. A jogszabály értelmezése azonban a társas és társadalmi közeg függvénye, és kialakul a fogvatartottak biztonsági csoportjához rendelődött konstruktum. Ugyanígy jogszabály rögzíti a fogvatartottak fegyelmi eljárásának rendjét[10]. Itt is ideáltípusok alakulnak ki, és az ezek köré szerveződő valódi magatartásminták minták fogják irányítani a fegyelmi eljárást. Goffman ilyen módszerrel térképezte fel a Szent Erzsébet Kórházat. Ábrázolta például azt a folyamatot, ahogy a bejáró betegként kezelt személyből valódi fekvőbeteg lesz. Leírta a napi rendszerességgel zajló programokat, azaz szemléltette az elmegyógyintézetben működő rezsimet, méghozzá a kezelt személyek és a pszichiáterek kontextusában. Mint érezhető, Goffman szemlélete közel állt, az akkoriban viszonylag népszerű antipszichiátriai mozgalomhoz, amelynek jeles képviselői R. D. Laing[11], vagy a magyar származású Thomas Szasz[12].
Műve 1961-ben jelent meg, de nem olvasta a hasonlóan jelentős, 1965-ben világot látott Felügyelet és büntetés című Foucault könyvet[13]. Sajnos Goffman ezek után nem foglalkozott a totális intézmények problematikájával. Az Essays totális intézmények leírásával foglalkozó részét már egy szimpóziumon[14] közreadta, valamint Donald Cressey[15] által szerkesztett könyvben szintén 1961-ben, még az Asylums előtt publikálta. A Walter Reed Army Institute of Research (WRAIR), ahol Goffman először megjelentette a totális intézmények jellegzetességeiről szóló tanulmányát, az USA védelmi minisztériumának legnagyobb egészségügyi kutatóközpontja. Jellemző egyébként az akkori hidegháborús helyzetre, hogy számos szociálpszichológiai és pszichológiai kutatás a hadsereg támogatásával jött létre. Donald Cressey[16] szerzőtársával a rá következő évben publikálta a tanulmányát az import modellről, amely szerint a börtönök társadalmát a kinti bűnözői társadalom értékei és normái határozzák meg. Mivel Goffman nem börtönökben végzett kutatást, nem lehet Cressey-vel szembeállítani, azonban az elméleti szinten a nézetik mégiscsak ellentétesek: Goffman azt állítja, hogy a totális intézménybeli életet a belső szervezeti sajátosságok és az ideáltípus konstrukciók határozzák meg, míg Cressey szerint ezeket a normákat az adott zárt szervezet exportálja. Ne gondoljuk tehát, hogy Goffman egyes egyedül állt a nézeteivel a maga korában. Cressey egyébként három évvel volt idősebb Goffmannál, szociológus és kriminológus volt, aki alapvető eredményekkel járult hozzá a szervezett bűnözés kutatásához. Rendkívül haladó nézete szerint, a bűnelkövető nem lehet kevésbé bűnös, csak súlyos bűnös vagy ártatlan, azaz a társadalom véleménye és nézete polarizálódik az irányában. Fontos hozzájárulás ez a bosszútudat (retribúció) fogalmához: számos börtönőr tovább akarja büntetni a fogvatartottat börtönben, mert nem elégszik meg a bíróság által kiszabott ítélettel, mert a fogvatartottat velejéig bűnös és megsemmisítendőnek látja, és a saját nézetrendszerével nem tudja összeegyeztetni, hogy a fogvatartottat rehabilitálni[17] kell, és vissza kell vezetni a társadalomba. A fentebb említett retribúció társadalmi vonatkozásaira még visszatérünk.
Goffman a következőképpen definiálja a totális intézményeket:
Nagyszámú és hasonló helyzetű személyek tartózkodási és munkahelye, akik meghatározott időtartamra el vannak választva a tágabb társadalomtól, és életüket együtt, összezárva és hivatali körülmények között irányítják.
Észre kell venni a definíció egy lényegi ismérvét: a meghatározás nem kizárólag a börtönökre vonatkozik, még azt sem említi, hogy ezek az intézmények épületek vagy épületegyüttesek lennének, hiszen egy óceánjáró hajó vagy egy olajfúró kút is totális intézmény lehet. A totális intézményben tartózkodó személyek sem csupán rabok, hiszen olyan emberek is kerülhetnek ilyen intézeti keretek közé, akik nem szegtek meg jogszabályokat. Ha a meghatározásban nem szerepelne a hivatali körülmények elem, akkor akár egy szabadidőközpont vagy egy nagyobb strand, aquacity is totális intézmény lehetne, sőt a hatalmas vidámparkok, fesztiválok, zarándoklatok (pl. a Gangesznél, a Kába Kőnél vagy a húsvéti misén Rómában) is nagyon hasonló jellegzetességekkel bírnak. Goffman példaként a chicagói központi vasútállomást (Grand Central Station), és a Los Alamos-i laboratóriumot[18] hozza fel, ahol a Manhattan Terv keretében 1942-től 1945-ig az atombombát készítették.
A definíció további fontos ismérve, hogy a személyeknek egyazon fizikai helyen van a munkahelyük és tartózkodási helyük. Ez azonban Goffmannál nem azt jelenti, hogy például a börtönön belül van egy olyan üzem, ahol a fogvatartottak dolgoznak, hanem azt, hogy lényegüket tekintve a munkahelyek és a szálláskörletek alig különülnek el egymástól. A szabad világra nyílván nagyon jellemző, hogy az egyén bejár a munkahelyére, illetve hazamegy onnan, nem pedig átkísérik az üzembe, ahonnan pedig előállítják a fegyelmi bizottsági meghallgatásra. Ezt jelenti az adminisztráció. Érezhető is, hogy az ember szabadságérzete annál inkább csökkenhet, minél kisebb fizikai távolsága van a munkahelye a lakhelyétől. Hiszen abban az esetben, ha a munkahelyi közösség ugyanaz, mint lakóközösség, ahogy ez elképzelhető egy gyár mellé telepedett kolóniában, az egyén komfortérzete nyilvánvalóan csökken. Ugyanakkor mindig láthattunk olyan fogvatartottakat, akik külső munkahelyen (pl. a börtön körül takarítást végeznek), vagy külmunkahelyen (pl. a börtöntől építészetileg független gumigyárban dolgoznak) végzik a munkájukat. Ilyen tekintetben láthatjuk a börtön totálissága nagyban függ a külmunkahelyek létesítésének lehetőségétől vagy azok számától, változatosságától. Ha megfigyeljük, hogy mik a totális intézmények jellegzetességei, arra a következtetésre juthatunk, hogy a börtön, a börtönt üzemeltető állam, valamint a társadalom elemi érdeke a fogvatartottak kinti munkáltatása, a fogvatartottakról nem is beszélve.
Farrington[19] az alábbiak szerint ismerteti Goffman totális intézmény felfogását:
1., totális kontrol: az intézmény vezetősége a fogvatartotti populáció teljes ellenőrzésére törekszik;
2., totális strukturálás: az intézmény teljes mértékben megszervezi a fogvatartottak programjait, és kizárólagosan alakítja a fogvatartottak környezetét;
3., totális szubmergencia: a fogvatartott intézet előtti életének teljes leépítése, és az intézeti követelményekhez való hozzászoktatása;
4., totális izoláció és szeparáció: az intézet és lakói teljes mértékben elválnak vagy leválnak a nagyobb társadalomról.
Farrington az utóbbi ismérvet vitatta a leginkább, ahogy arra a későbbiekben ki fogunk térni.
Goffman alapvető meggyőződése volt az elmebetegekről, hogy azok nem őrültek, hanem szerepelvárásnak engedelmeskednek a kórházakban. Az emberi személyiség cselekvő része a szelf, amely szerepekből épül fel. A szerepek interakciós helyzetek, amikben minimálisan két ember vesz részt. Ha az interakciót két ember kapcsolatára egyszerűsítjük, láthatjuk, hogy a két ember kommunikációja során valósul meg a szerep, aminek az egyik végén a kommunikáció vevője, a másikon az adója található. A szerepek tehát minimálisan kétpólusúak. Ha ezeket a pólusokat pálcikákként képzelnénk el, akkor ezeket a pálcikákat fel lehetne fűzni egy zsinegre, és megkapnánk az adott személy összes szerepét. A szerepek lánca azonban éppen úgy körbeöleli a személyiség belsőbb részeit, mint a nyaklánc a nyakat. Ha a zsineg két végét egymáshoz kötnénk, megkapnánk a szelf pillanatát. A szelf ugyanis időben változik, mert a szerepeket eredményező interakciók is folyamatosan változnak. A szelfpillanatoknak egymásból kell következniük az időben, a térben és az ok-okozati láncon, ezt a szociálpszichológia kontinuitásnak és kongruitásnak nevezi. A totális intézményben, ahol az emberek a zárt setting miatt folyamatosan interakciós helyzetben vannak, teljes mértékben (totálisan) kötött a szelfjük. Goffman ezt a jelenséget nevezte a szelf reprezentációnak, amit magyarul szerintem merőben tévesen az én bemutatásának[20] szokták fordítani. Goffman a szelf reprezentáció fogalmának körülírásával jelentős lendületet adott a szociálpszichológia fejlődésének.
A totális intézmény tehát leépíti az egyén eredeti személyiségét, majd reszocializálja azt. Az Asylums itt igen érdekes módon a reszocializációt nem olyan értelemben közelíti meg, ahogy azt a társadalomtudományok szokták. Tény, hogy a fogvatartott személyisége valamilyen szempontból negatívan hatott a társadalomra, hiszen a társadalom kitaszította magából, mert ő maga is negatívan irányult felé. Az azonos töltések taszítják egymást, és a fogavatartott ennek a folyamatnak köszönhetően kerül be az intézetbe, ahol a szelf reprezentációnak köszönhetően leépül a személyisége. A börtön azonban nem a társadalom által pozitívnak vélt szerepekhez és normákhoz fogja igazítani a fogavatartott, hanem önmagához. Így értelmezte Goffman a reszocializációt, és ez igen nagy szellemi rokonságot mutat Foucault társadalomtudomány-fogalmával[21], amely szerint a többség a tudományokat is az egyének feletti kontrollra használja fel.
A személyzet megtudja a fogvatartott legfontosabb és legmeghittebb (azaz legintimebb) titkát, az elmegyógyító intézetben az elmebaj tüneteit, a börtönben pedig a bűncselekmény körülményeit; azaz azt, hogy a kezelt személy miért került az intézetbe. A személyzet folyamatosan szembesíti a fogvatartottat ezzel a titokkal, kérdésekés rosszmájú megjegyzések formájában. Ilyen megjegyzések a börtönben nagyon gyakran a következők: „majd máskor meggondolja, hogy mit csinál, és akkor talán nem kerül ide be!”, „teljes mértékig megértem a problémáját, de akkor azt mondja meg, hogy minek kellett bűnözni?”. A fogvatartott előtt így mintegy manifesztálódik az a dolog, amit leginkább igyekezett volna eltitkolni a fogvatartott társai elől, és talán önmaga elől is. Ezt a szituációt írta le Lem Solaris című zseniális pszichothillerjében, de ott az eseményekbe akadémikusok kerülnek, és nem bírják elviselni a megaláztatást, öngyilkosok lesznek vagy megőrülnek. Goffman írja is az Asylumsban, hogy egyes sérelmeket, amiket a Szent Erzsébet Kórházban tapasztalt, nem viselt volna el, mert ő középosztálybeli, és úgy tűnik, hogy egyes megaláztatásokat az alsóbb osztályok tagjai könnyűszerrel túlélnek.
A személyzet ugyanakkor olyan kérdéseket tesz fel a fogvatartottaknak, amelyekre a fogvatartottak hazugsággal fognak felelni. Ezekre a válaszokra a személyzet előre felkészül, és verbálisan torolja meg a hazugságot. A személyzet-fogvatartott viszonyból kifejlődő visszaélések a totális intézményekben a mai napig a szóbeli megalázással kezdődik. Mint ahogyan korábban említettük, a személyzet és a fogavatartott között interakció áll fenn, ezért a személyzet szelfjébe beépül a megalázó attitűd, és mivel az ő szelfjüknek is egyensúlyba kell lennie; komoly magánéleti támogatás nélkül, az őrök a hétköznapi életben válságba kerülhetnek, ami szexuális és kapcsolati problémákban, szerencsejáték vagy szenvedélyszer-függőségben vagy politikai extremizálódásban jelentkezhet. A totális intézmény, és így a börtön is, tovább szítja a társadalom különböző szegmensei közötti ellentétet.
Lehetséges, hogy a személyzet tagja nem is származik magasabb társadalmi osztályból, mint a kezelt, de az egyensúly megtartása érdekében folyamatosan a felsőbbrendűségét kell hangsúlyoznia.
A fentieknek köszönhetően a kezeltek minden energiájukkal arra fognak törekedni, hogy a totális intézmény rendszerét lerombolják. A rombolás a börtönben azokon a helyeken fog bekövetkezni, ahol sok fogvatartott fordul meg, és nehezen lehet őket később beazonosítani. Ilyen jellemző hely a szállítókörlet. Ezek olyan helyek, ahol a fogvatartottak a szabadulásra vagy bármilyen transzportra várakoznak, vagy éppen frissen érkeztek meg a szállításból, és a befogadási eljárásra várakoznak. Külön tanulmányt lehetne írni azokról a feliratokról, amelyek az ilyen helyeken a zárkák falán vannak. A budapesti Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet I. Objektumában például a befogadó körletrészen a legtöbb firka a kábítószerrel és a börtönélettel kapcsolatos párszavas tanácsokról, bölcsességekről szól. Ugyanilyen helyek a fegyelmi elkülönítő zárkák a börtönben, ahol nagyon gyakran a fogvatartott származási helye, szexuális jellegű firkák és a hitre vonatkozó firkák vannak a falon. Méginkább a fogvatartotti tehetetlenséget, és pszichoanalitikai szempontból a regressziót fejezi ki az, hogy a fegyelmi körletek falán néha fekáliából készült firka is található. Ehhez hasonló események rendőrségi fogdákon, elmegyógyintézetekben, és gyermekotthonokban fordulnak elő leginkább.
Goffman felhívja a figyelmünket arra, hogy az általa ábrázolt társas interakciók, szabályok, struktúrák és funkciók megvannak a társadalomban is, de a totális intézményekben erélyesebbek, és különböznek az intenzitásukban.
A börtönben a fogvatartottak között szövetségek és cselekvési mintázatok alakulnak ki. Jellemzően gengek szerveződnek a börtönben. A gengek egyik fő tevékenysége az intézeten belüli tiltott tárgy kereskedelem irányítása és végrehajtása. Ez az aktivitás magas fokú szervezettséget, és már-már az egyéniséget háttérbe szorító hűséget követel meg, arról nem is beszélve, hogy a tiltott tárgy piac a börtönben egy idő után nem képes tovább terjeszkedni, és ez a gengek között összecsapásokat eredményez. Az egyik magyar börtön földszintjén elhelyezkedő tanterme és az első emeleten, a tanterem felett található zárka közé, egy négy-öt centiméter átmérőjű lyukat fúrtak. A vasbeton panel átfúrásához komolyabb berendezés kellett, mert azt a falat nem lehetett úgy kivésni, ahogy azt Dumas Monte Cristo grófja című könyvében olvashatjuk. Ehhez az akcióhoz a börtönben egyébként valószínűleg megtalálható ütvefúró berendezést kellett olyan helyre csempészni, és úgy használni, ahol, amikor és ahogyan az nem alkalmazható. A munkálattal kapcsolatos zajt is meg kellett valahogyan magyarázni, vagy olyan időpontot kellett keresni, amikor a lehető legkevesebb személyzet tartózkodik benn az intézetben, és nyílván – ez a legszomorúbb – a személyzetet is be kellett vonni a tevékenységbe. Az elkészült lyukon aztán a tanterembe – feltehetőleg az ott tanító tanárok, és az ott tevékenykedő civil szervezetek tagjai által becsempészett – nyugtatószereket[22] adtak fel az egy szinttel fentebb lévő zárkába, ahol az elosztás zajlott. Az eset egyáltalán nem egyedi a hazai börtönökben, egy másik intézet zárkák közötti falait teljes mértékben megrongálták a fogvatartottak. El tudjuk képzelni, hogy az ezeket a munkálatokat irányító fogvatartott a tevékenységtől egészen távol, boldogan nyugtázza, hogy képes volt aláásni a rendszert. Szintén hazai példa lehet erre, hogy a fogvatartottak egymás ellen szervezkednek. A börtönökben tradicionálisan a zuhanyzókban és a sétaudvaron szoktak történni a különböző gengek közötti összecsapások. Szerencsére hazánkban még igazán komoly gengháború a börtönrendszerben nem zajlott le, legalábbis olyan nem, ami az egész börtön épségét veszélyeztette volna, azonban a fogvatartottak egymás elleni fegyverkezése tetten érhető. A gengtagok fogkeféket hegyesítenek ki, és ezeket csempészik le a sétára, azaz a szabad levegőn való tartózkodásra, hogy az esetleges harc során ezekkel tudják egymást megsebesíteni. A kihegyezett fogkefe műanyagból van, és így nem mutatja ki a fémkereső kapu, amin a fogvatartottaknak a séta előtt át kell menni.
Mint láttuk, a totális intézményben szubkulturális kereskedelmi és gazdasági rendszer alakul ki, javak és szolgáltatások cserélnek gazdát; valamint speciális fizetőeszközök fejlődhetnek ki. Tradicionális fizetőeszköz a börtönben a cigaretta és a kávé és jellemzően mind a kettő a központi idegrendszerre ható, legális anyag. Ha belegondolunk, hogy a szabad életben miért fogyasztunk kávét és cigarettát, hogy ezek a szerek általában a srtessz és a fásultság csökkentésére valók, és élvezeti cikkeknek nevezzük őket, egyenesen vakmerőségnek tűnik olyat állítani, hogy a börtön nem rombolja a fogvatartottak személyiségét. Goffman ugyan nem tért ki rá, de meg kell jegyezni, hogy a börtönt a társadalom hozta létre, nem pedig a börtönparancsnok, ahogy azt a gyakran kritikátlan média interpretálja. A kilencvenes évek közepéig szintén jellemző fizetőeszköz volt a börtönben a telefonkártya. Ezekre manapság már alig emlékszünk. A telefonkártyák mai megfelelője a börtönben a SIM kártya, ugyanis a fogvatartottak elsősorban nem a mobil telefonokkal kereskednek, mert azok könnyen kimutathatók, hanem a készülékeket rendkívül leleményes úton a zárkákban rejtik el, és a SIM kártyát cserélik bennük. Előfordult, hogy a mobiltelefont zárkaajtó keretében rejtették el egy kisebb helyen kivésett lyukban, amelyre fogkrémmel kartonlapot illesztettek. A kartont olyan alapossággal álcázták, hogy még a festékcseppeket is feltüntették a fogkrém segítségével. Fizetőeszköz továbbá a márkás edzőcipő, az alaposan megrajzolt szerelmes üdvözlőlap vagy a tetoválás. A fogvatartottak gyakran a családtagjaik fényképhűségű arcképét tetováltatják magukra a börtönben. A tiltott tárgyak piaca tehát nagyon kiterjedt.
A börtönbeli üzleti tevékenységben megjelenik a kamat is, azaz inkább az uzsorakamat. A kamatot a legegyszerűbb az élvezeti cikkekre kivetni, és itt ismét egy jellemző totális intézmény sajátosságra bukkantunk, az élvezeti szerek és egyéb luxusjavak kínálatának csökkentésére. Teljesen egyértelmű, hogy ezek az intézkedések a keresletet és a termék árát is fel fogják vinni, és ennek következtében paradox módon az élvezeti tiltott tárgyak mennyisége nagyobb lesz a börtönben. Észre kell venni azonban, hogy ez a jelenség a totális intézmények esszenciális és axiomatikus ismérve, azaz a jelenség szintjén nehéz, ha nem éppen lehetetlen orvosolni a problémát.
A személyzet-fogvatartott ellentét következtében a fogvatartottak között csoport-szolidaritás alakul ki, és ennek a szövetségnek az elsődleges irányultsága a társadalomellenesség lesz. Goffman úgy ír erről, hogy szerinte a normák megszegői többet árulnak el a társadalomról, mint bárki más, azaz a fogvatartotti csoport-szolidaritás szubkulturális normái a legélesebb társadalomkritikának foghatók fel. A Kelet-Európában a nyolcvanas-kilencvenes években lezajlott rendszerváltás a börtönöket sem hagyta érintetlenül. Szlovákiában és Romániában véres, Magyarországon és Csehországban enyhébb börtönlázadások voltak. Ebben az esetben a lázadások oka a társadalmi értékek gyors változása volt. A legtöbb fogvatartott úgy értelmezte, hogy teljesen, vagy valamilyen részben politikai jelleggel van letartóztatva. A jelenség által az aktuális kormányzatok is megértették a börtönrendszerek reformjának égető szükségességét. Manapság – ezt nyugodtan lehet állítani – a kelet- és nyugat-európai, unión belüli börtönrendszerek között nincsen lényegi különbség, a főbb mutatók (telítettség, fogvatartotti ráta, az előzetesen fogvatartottak aránya, az intézetek fogvatartotti létszáma stb.) nem térnek el egymástól nagyságrendileg, ellenben a kisebb, és nehezebben mérhető eltérések (a személyzet fizetése, képzettsége, hozzáállása, a vezetési stílus, a szervezeti kultúra, a fogvatartotti programok gyakorisága stb.) összeadódása mégis szembetűnő különbséget eredményez. Senki sem állítja, hogy a nyugat-európai börtönrendszerek hatékonyabban működnek a kelet-európaiaknál, gondoljunk itt csak a kirívó kábítószer-problémára, a fertőző betegségekre és a külföldi fogvatartottak arányára. Ezek a jelenségek viszont a hazai börtönökben is egyre komolyabb gondokat jelentenek. Goffman azonban jóval fentebbről szemléli a jelenséget, ahogy egy fenomenológushoz illik, tanításának megfejtése abba rejlik, hogy a börtönökben és totális intézményekben jellemző problémák teljes mértékben azonosak a társadalomban felbukkanó nagyobb horderejű gondokkal.
Goffman bináris rendszernek nevezte a totális intézményt, ahol a szerepek bipoláris felépítése miatt a fogvatartottak szemében a személyzet gonosz és rossz, valamint ő maguk morális értelemben jók és ártatlanok. A személyzet ugyanígy vélekedik a fogvatartottakról, és a két alrendszer között Goffman szerint nem létezik mobilitás. A jeles tudós ezen állításával nem érthetünk egyet, ha a börtönt még a fenomenológiainál is semlegesebb nézőpontból, energetikai szinten vizsgáljuk. A vamzer rabok és a korrupt személyi állomány és azt kísérő, jelenlévő, de nehezebben érzékelhető és lekövethető folyamatok[23] léte arra enged következteti, hogy a két alrendszer tagjai energiaszintjüket tekintve gyakran felcserélik a szerepüket. Ha egy szociálpszichológiai CT berendezéssel lehetne az egész börtönt vizsgálni, minden bizonnyal alacsony és magas energiaszintű pontok mozgását látnánk az épületében. Az alacsony energiaszintű pontok az irányított vagy engedelmeskedő, azaz az entrópia elvnek engedelmeskedő személyeket mutatnák, míg a magas energiájú pontok az irányító vagy a kényszerítő, azaz az antientropikus működésű személyeket mutatnák; és lehet, hogy nagy meglepetésben lenne részünk, ha ezen személyek egyenruháját is megvizsgálnánk: nem biztos, hogy rabruhára bukkannánk az alacsony energia szintnél, és fordítva.
A fentiek miatt a börtönben a két alapvetően különböző embercsoport között speciális kommunikáció jön létre. Nem csak a társas érintkezés speciális, hanem a kommunikációs csatornák is egészen mások. A piramidális szervezeti struktúra miatt a felsőbb vezetés és az őrök, valamint a rabok között mediátori szerepek konstruálódnak. A fogvatartottak szóvivőket választanak maguknak, a személyzet tagjai között pedig mindig megvan az a személy, akit szívesebben küldenek a fogvatartottak nagyobb csoportjával vagy egy problémás fogvatartottal beszélgetni. Ez a jelenség rendkívüli események bekövetkezéskor mindinkább ritualisztikussá válik: a fogvatartottak képviselője tárgyal a személyzet képviselőjével. Mind a ketten mediátorok: a képviselő fogvatartott a személyzet szókincsét használja a tárgyalás során, a személyzet képviselő pedig esetleg megafonnal van felszerelve, hogy az üzenete jobban hallatsszon, ahogy azt számos börtönlázadás későbbi elemzésekor lehet látni.
A börtön rendszere azért foglalkoztatja a fogvatartottakat, és azért tartja nyílván az adataikat, és azért bonyolítja a végtelenségig a bürokráciát, hogy a kezdeményező aktivitást blokkolja. A gyakran a munkáért kapott megalázó fizetés mind a fogvatartottaknál, mind pedig az őröknél dekulturációt, azaz a szélesebb társadalmi normáktól való elszakadást, és inkapacitációt, azaz a saját sors, a fejlődés és az önfenntartás iránti passzivitást eredményez. Szomorú ez a hazai viszonyok között, mert valóban látható, hogy az alacsonyabb beosztásban dolgozó börtönőrök társadalmi megbecsültsége nem mondható még átlagosnak sem, és nem lehet még a többi rendvédelmi szerv dolgozóinak presztízséhez sem hasonlítani. Goffman egyébként az írja az Asylumsban, hogy a fogvatartottak szinte szolgasorsban élnek, és ezzel előrevetíti a modern abolicionizmus egyik rémképét, amelyet Nils Christie[24] ír le: a fogvatartotti munkaerő alacsony ára és viszonylag magas értéke közötti haszonkulcsra telepedik a nagyvállalkozás, és a börtönprivatizáció nagysága és a fogvatartotti ráta között rögtön egyenes arányosság mutatkozik. Az ötvenes években még nem a tőke, hanem a társadalom generálta ezeket a folyamatokat.
Éppen ezért a börtönélet és a otthoni légkör között hatalmas feszültség mutatkozik, és ezt a feszültséget igyekszik kihasználni a börtön.
Goffman részletesen elemezi a börtönbeli mesterséges mobilizációs eljárásokat, azaz azokat az intézkedéseket, amelyek a fogvatartottak mozgatásával és klasszifikációjával járnak. Az intézményi kalsszifikáció inkább pozitív, mintsem negatív, azonban csak abban az esetben, ha nem merül ki üres frázisokban. (Gyakran tapsztalható szakmai továbbképzéseken, hogy a börtönrendszer elitjének egyik tagja előadást tart a frontvonalon dolgozóknak, és a két szegmens között nincs elfogadó megértés. A technokrata személy nem érti meg, hogy általa hozott humánus értékrendű intézkedéseket miért nem lehet az intézetekben betartani, míg a végrehajtó állomány az előadót inkább a filozófusokra jellemző elefántcsonttoronyba emeli, ahol olyan személy ül, akinek semmi köze a gyakorlati élethez.) Goffman például a befogadási eljárásról mondja, hogy már a börtön kapujában megkezdődik a személyiség leépítése, a fogvatartottat meztelenre vetkőztetik, és azonnal verbális abúzusoknak teszik ki, ezeknek a szerepeknek a fogvatartott engedelmeskedik, és ezáltal teszi meg az első lépést a börtönben, ugyanis minél inkább szegül ellen a legelején, annál erélyesebb intézkedésre számíthat a személyzet részéről, és annál erőszakosabb retorzióra a rabtársadalom felől. A fogvatartott tehát a szerep, végül is a szelf reprezentáció által különül el a társadalomtól.
A goffmani megállapítások, mint azt korábban már jeleztük, nem kifejezetten a börtönre vonatkoztak, és ezért számos kutató úgy érezte, hogy a totális intézmény elméletet le kell szűkíteni a börtönökre, avagy az elméletet ki kell tágítani a börtönök viszonylatára.
Goffman is kitért a könyvében a totális intézmény rezsimje elenni kompenzációkra, és ezeket mi is érintettük az előzőekben, azonban Guenther jelentős, és sokat idézett munkájában[25] ezen kompenzációkat speciálisan a börtön szempontjából vizsgálta meg, és három csoportra osztotta:
1., a fogvatartottak tiltott tárgyakat tartanak maguknál, és azokat használják,
2., a fogvatartottak tiltott tárgyakat készítenek,
3., a fogvatartottak a börtönön belül lopnak.
Mind a három stratégiával teljesen egyértelműen a börtönrendszer működését ássák alá. A tiltott tárgy nyilvánvalóan az intézet biztonságát veszélyezteti, a lopás meg növeli a fogvatartotti feszültséget, és ezáltal hat a biztonságra. A személyzet ezekre a módszeres manipulációk ellen a kifejlesztette a zárkaellenőrzés vagy motozás technikáját, amelyeknek a részleteit szabályzatba fekteti le, és a végrehajtásukat gyakorolja, és egyre inkább finomítja. Már Sykes[26] írt arról, hogy a börtönben minden egyes intézkedés, amit a személyzet rutinszerűen végez, csorbát szenved, mert a fogvatartottak olyan magatartási taktikákat alkalmaznak, amellyel megelőzhetik a rutin érvényesülését. A személyzet egyes fogvatartottak kisebbfajta kihágásait elnézi, míg másokat szigorúan megbüntet érte, és mindez attól függ, hogy a tiltott cselekményt felfedező személy társas státusza mekkora. Ugyanakkor ezek az engedmények szigorúan viszonzandók, és ennek a leggyakoribb módja az, hogy a fogvatartott információkat szolgáltat a társairól a személyzetnek. Láthatjuk, hogy a Goffman által festett kép némileg más színeket nyer a börtönben. Guenther érdekes őri kényszerengedményeket ír le, amelyek szinte minden esetben érvényesülnek a fogvatarott felé. Ezek közül kettő részletesen kifejtünk.
Ne nyúlj olyan helyre, amit nem látsz. Ez az instrukció a tiltott tárgyak keresésének egyik informális szabálya, és merőben eltér attól, amit a börtönőröknek az alapkiképzésen tanítanak. Ezeken a képzéseken a sorra veszik azokat a helyeket, ahol a fogvatartott a zárkájában, a munkahelyén, magán vagy a hozzátartozóján elrejtheti a tiltott tárgyat. A zárkaellenőrzések gyakorlata azonban merőben más. Mivel az ember ebben a helyzetben – a képzéssel ellentétben – interakcióban áll a fogvatartottal, mind a ketten, vagy többen, inkább azt a szerepet fogják eljátszani, hogy a zárkaellenőrzés megtörtént, mintsem valóban végrehajtanák azt az ideologikus eseménysort, amit az őr a kiképzésen tanult. Azért is nehéz ez, mert az őr életében ez az informális szabály is kellő hangsúlyt kap, míg a kiképzésen szerzett ismeretnek is van hatása; ezzel ellentétben a rab csak egyfelszínű magatartásmintákat követ, és fogad el szabályként: a börtönét. Az igazán komoly zárkaellenőrzések ezért úgy szoktak zajlani, hogy a fogvatartottakat kiküldik a zárkából, és ennek az szokott az indoka lenni, hogy ne állja el a fogvatartott a felügyelet útját, illetve ne szerezzen információt arról, hogy milyen technikával és taktikával dolgoznak a börtönőrök. A valódi cél azonban az, hogy a rab ne legyen egy fizikai térben a tiltott tárgyat kereső személlyel, éppen annak érdekében, hogy nem kelljen a rabbal kommunikálni. Még ilyen tiszta helyzetben is érvényesül a fenti elv, mert a börtönőr valóban nem fog olyan helyre nyúlni, amit nem lát, mert nem tudhatja, hogy a kezét milyen veszély fenyegeti, ezért esetleg le kell hajolnia, vagy fel kell állnia olyan helyekre, amelyek balesetveszélyesek (pl. a vécéöblítő ellenőrzéséhez a vécékarimára kell állni, ezért és egyéb más indokok miatt lehet látni néha a börtönökben, hogy a vécétartályok nem a zárkákban, hanem a folyosókon vannak.) Az ilyen fizikai nehézségek miatt törvényszerű, hogy bizonyos helyek a zárkán belül elfogják kerülni a személyzet figyelmét. A tiltott tárgyak jelenléte és előtalálása azonban mégsem ilyen egyszerűen leírható probléma.
Ha ajtón mész át rabbal, engedd magad elé. Ez íratlan szabály a börtönben. Az őrök tréfálkozni is szoktak ezzel, amikor többen mennek valahová, ugyanis a börtönben annak van a magasabb státusza, aki a másodiknak megy be az ajtón. Ennek az az oka, hogy az ajtók nyitásához mind a két kéz és a szemek összehangolt tevékenységére van szükség, illetve az, hogy az esetleges támadás sokkal könnyebben kivédhető, ha a támadó személy a megtámadott látóterében van. Ezt a fogást[27] általában az iskolákban is tanítják az őröknek. Tudni kell azonban, hogy ezzel a jelenséggel a fogvatartottak olyan mértékben tisztában vannak, hogy nem is tudatosul bennük, ők maguk azok, akik rutinszerűen akkor végeznek tiltott cselekményt, amikor a felügyelet nem képes odafigyelni.
Guenther a tiltott tárgyakat a funkcióik szerint négy csoportba sorolja:
1., Zavaró tiltott tárgyak: olyan dolgok, amelyek megzavarják a rendszer működését, gondot vagy problémát okozhatnak, mint a szerencsejáték kellékek, a pornográfiával kapcsolatos eszközök[28], szobrok és más művészeti alkotások[29], illegálisan megépített személyes tárgyak, főzéshez és táplálkozáshoz használt eszközök, és a személyes használatra készített kellékek[30];
2., Támadásra alkalmas eszközök;
3., Szökésre használható eszközök;
4., Kábítószerek és a kábítószer-fogyasztáshoz használt eszközök[31].
Mind a négy típusnak az a közös vonása, hogy valamilyen szinten a tágabb, azaz a kinti társadalommal való kapcsolatot segíti elő valamilyen módon. A zavaró tiltott tárgyak olyan dolgokk, amelyek a szabad életben az egyén saját felelősségére korlátlanul elérhetők. A támadásra vagy a szökésre használt eszközök együttesen a menekülést szolgálják, azaz azt, hogy a fogvatartott közelebb kerüljön a társadalomhoz. A kábítószerek pedig arra alkalmasak, hogy a börtön zárt jellegéből eredő hatásokat csökkentsék. Nem igaz tehát Goffman állítása, miszerint a börtönlakók el vannak választva tágabb társadalomtól. Elválasztva valóban nincsenek, hiszen a tiltott tárgyak jelen vannak a börtönben, és a személyzet bármilyen igyekezete ellenére jelen is lesznek a börtönökben. Nagyon úgy tűnik, hogy a tiltott tárgyak nélkül nem is lenne működőképes a börtön. Erre a magyar börtönvilágból az lehet a legszebb példa, hogy a felügyelőknek a alapfelszereléséhez nem adnak olyan eszközt, aminek segítségével a gumibotjukat hordhelyzetben viselhetik. Ezt az „s” alakú kettős kampókat a fogvatartottak készítik kanálnyélből, amit az őrök az övükre akasztanak. A gumibottartó nélkül az őrök nem tudnák ellátni a feladatukat, illetve a gumibot folyton a kezükben lenne, ami a rabok szempontjából nagyobb fenyegetés lenne, de például az ajtónyitás és a kísérés nagyon megnehezülne.
Goffman tehát azt állította, hogy a totális intézmények elszakadnak a külvilágtól. Ezt a kijenetését a Washington állambeli Walla Walla börtön történetével lehet megcáfolni, azonban előtte jelentősen vissza kell mennünk az időben. Nem Goffman volt az, aki először költözött be egy totális intézménybe, hanem Thomas Mott Osborne, aki 1914-ben a New York állambeli Sing Sing börtön parancsnoka volt, majd nem sokkal kinevezése után a konzervatív gondolkodású kormányzó leváltotta. A vádban még az is szerepelt, hogy a fogvatartotakkal fajtalankodott. A pert Osborn elvesztette, viszont az ügyvédje, William Joseph Fallon, az egyik legügyesebb retorikájú védőügyvéd lett az akkori Egyesült Államokban.
Osborne esete nem ezért érdekes, hanem azért, mert őt tekinthetjük az inkarceráció, azaz a letartóztatási sokk börtönártalom első leírójának.
Osborne 1913-ban Tom Brown 33333 nyilvántartási számú fogvatartartottként az Auburn börtönbe vonult, amivel megteremette annak az amerikai irányzatnak az alapjait, amit Sykes, Clemmer és Goffman, majd később Farrington képviselt. Osborne később fogvatartotti önkormányzatot (Mutual Welfare League) hozott létre a börtönben, és megírta a Within Prison Walls[32] című könyvét. A könyvben azt írja, hogy a börtönbe kerülő fogvatartottnak több gondja van, mint a bekerülés előtt, és a kikerülő fogvatartottal az államnak több gondja lesz, mint bekerüléskor volt, ezért a börtön működését meg kell változtatni, meg kell reformálni.
Az auburni rendszer lényege az egyszemélyes elhelyezés, és a csendben végzett együttes munka. Az északi államokban ez a rendszer sokáig nem változott meg, a túltelítettség és faji ellentétek ellenére sem. A változást végül az 1971-es Atticai börtönlázadás, és a Washington állambeli Walla Walla börtönben bevezetett Resident Government Council[33] (RGC) sikeressége hozta meg. Az RGC lényege az Osborne által kidolgozott fogvatartotti önkormányzat, és az egyéni fogvatartotti fejlődés hangsúlya volt. Hazánkban a nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes éves elejéig Baracskán egy hasonló kísérlet zajlott.
A New York állambeli atticai börtönben 1971. szeptember 9-én a fogvatartottak magukhoz ragadták a hatalmat – egy labdarúgó mérkõzés alkalmával –, és 39 börtönőrt túszul ejtettek. A lázadásnak 40 halálos áldozata volt, és a véres események kiváltó oka nem csak az akkoriban országszerte elterjedt faji ellentét volt, hanem az, hogy a börtön nem biztosított kellő mennyiségű programot a fogvatartottak részére, valamint az, hogy rendkívül lehangolóak voltak a börtönbeli elhelyezési körülmények.
Ugyanebben az időben az ország másik felében, a Nyugati Parton található Washington State Pentintentiary, azaz a Walla Walla börtön, hasonló kondíciókkal, és etnikai helyzettel meglepően jól működött, és nem volt rá érvényes az atticai lázadás okán alakult McKay Bizottság[34] elhíresült kijelentése , miszerint „Attica minden börtön, és minden börtön Attica”. Az Egyesült Államokban az ötvenes és a hatvanas évek során is börtönlázadás-hullámok sodortak végig, éppen úgy, ahogyan a kilencvenes évek elején Európában, és a kilencvenes évek végen, és e század első éveiben Dél-Amerikában, azonban az USA-beli lázadásoknak eddig még nem volt etnikai színezete, és nem volt ennyi halálos áldozata. A McKay Bizottság megállapította, hogy az atticai börtön egy tipikus fegyház[35] fokozatú rezsim, ahol a fogvatartotti kultúra stabil, és folytatólagosan fennáll, annak ellenére, hogy a személyzet időközben kicserélődik. A börtönökben ezek szerint a rabok szokásai és normarendszerei továbböröklődnek, és nem, vagy csak nagyon nehezen változnak meg. Ez a kijelentés megerősítette Goffman álláspontját, amely szerint a totális intézmények el lennének vágva a külvilágtól. Természetesen a Walla Walla börtönben is felül voltak reprezentálva az etnikai kisebbségek, és ez a börtön is olyan volt, mint egy időzített bomba, mégsem tört ki benne lázadás, legalábbis olyan nem, ami megbénította volna az egész börtön működését, és halálos kimenetelű lett volna. A korábbiakban már utaltunk rá, hogy egyes börtönlázadások oka éppen a külső társadalmi változásokban keresendő, azonban talán éppen azért, mert a benti börtönvilág rigid.
Tyrner-Statsny és Statsny[36] vizsgálta meg történeti szempontból a Walla Walla börtön helyzetét. A börtönben 1955-ben egy nagyobb lázadás volt, amelynek következtében az épület majdnem teljes egészében leégett, ezért meg kellett változtatni a működési rendet. 1970-ben ismét kritikussá kezdett válni a helyzet, mint annyi amerikai börtönben; itt is felbukkant a fogvatartotti csoportok közti etnikai ellentét, amely végül gyökeres átalakulást eredményezett a börtön rendszerében, az intézet detotalizálódott.
Az intézet parancsnok-helyettesét abban az időben William R. Conte-nek hívták, pszichológus végzettségű volt, és igyekezett liberalizálni a börtönbeli szabályokat, amennyiben a fogvatartotti levelek cenzúráját megszüntette, a hajviseleti és öltözködési szabályokon egy kissé lazított, megnövelte a telefonálási és látogatási lehetőségek számát, valamint intenzív kapcsolatot alakított a börtön szervezete és a környező civil világ között. Az utóbbi tevékenység valódi erőfeszítés volt, mert Walla Walla város mélyen Washington Állam keleti részén fekszik, több száz kilométerre a Csendes-óceán partján lévő fővárostól, Seattle-től. Conte olvasta Osborne könyvét, és arra sarkallta a fogvatartottakat, hogy alakítsanak maguk között önkormányzatot. Ez a volt a korábban említett RGC. Az önkormányzat működése a hatalom illúziója, de ugyanakkor jelképe is volt, és intenzív kapcsolatot eredményezett a rabok és az őrök között, azaz a goffmani mediátor-rendszer intézményesült. 1972-ben mégis az RCG lassan leépült, vissza kellett állítani a régebbi rendszert, azonban 1973-ban Conte és egyes fogvatartottak kezdeményezésére az intézetben 98%-os részvételi arányú szavazást tartottak egy munkabeszüntetés kapcsán. Nagyjából a fogvatartottak fele ellenezte a sztrájkot, és növelni akarta a külvilággal való kapcsolattartás lehetőségét. A fogvatartottak másik fele, akik szkeptikusak voltak, ellenálltak, de 1974-ben az etnikai csoportok vezetői, a Remény Rabjai[37] csoport, valamint a Motoros Klub nevű geng[38] összefogtak, és ismételten összehívták az RGC-t. Az év végén a fogvatartotti önkormányzat működése ellenére, az intézetben lázadás tört ki, a fogvatartottak két ápolónőt megkéseltek az egészségügyi körleten, és egy börtönszárnyat a hatalmuk alá kerítettek, azonban Conte „Lázadás Egysége”[39] az RCG tagok együttműködésével leverte a lázadást. Meg kell jegyezni, hogy ez az eljárás manapság már merőben etikátlan lenne, és felhívná magára az emberjogi szervezetek figyelmét, mert fogvatartotti ellenszegülés megszüntetésére nem lehet másik fogvatartottat bevonni, hiszen akkor a fogvatartott a személyzet helyett dolgozik. Természetesen az ilyen intézkedés az intézet biztonságát is veszélyezteti.
A fenti megállapításokat Conte is érzékelte, és az RCG-t be kellett szüntetni 1975 márciusára, azonban a bizottság szellemisége mégiscsak fennmaradt a Resident Guidelines Council[40] (szintén RCG) keretében. Ez a félig formálisan megalakított szervezet dolgozta ki az convict code-ot, azaz a fogavatartottak börtönbeli magatartási szabályzatát. Ezt a szabályzatot tradicionálisan a fogvatartottak írták meg, és sokszor szájról-szájra öröklődött, mert nem hivatalos magatartási szabályzat volt, hanem olyan, amit a rabok a börtönbeli jótanácsoknak szántak. Ugyanez az új RCG tartalmi jelentése, és kiemelkedően fontos, hogy ezekbe a szabályokba beépítették, hogy fontos a fogvatartott önbecsülése és a fogvatartotti önkormányzatiság.
Fogel[41] kijelentése szerint: a börtön nem demokratikus hely, azonban lehet demokratizálni. Nincs igaza tehát teljes egészében Goffmannak abban sem, hogy a fogvatartottak életét a börtönben csak és kizárólag a hivatali szabályok irányítják, a Walla Walla példája megmutatja, hogy ugyan nem teljes mértékben, de a fogvatartottak képesek valamilyen hatalmi szerepet játszani a börtönben, és nem csak a lázadások alkalmával tehetik meg ezt.
Guenther elméleti gyűjtőmunkájával párhuzamosan David Morrero[42] egy pennsylvaniai fiatalkorú börtönben végzett kísérletet. A hírhedt Stanfordi Börtönkísérlettel[43] szemben a börtön ebben az esetben nem szimulált volt, hanem valódi fegyintézet.
Morrero és kutatótársai az intézetben érzékelték, hogy ott sem érvényesülnek igazán a börtönprogramok, ahogyan azt Martinson[44] elhíresült tanulmánya megjósolta. Az intézetben állandósult a fogvatartottak közötti erőszak, és a faji polarizáció egyre élesedett. Ezek akadályozták a személyzetet abban, hogy a fogvatartottakkal közösen alakítsanak ki programokat. Az intézet vezetői között is jogi és politikai feszültséget lehetett érzékelni. Morrero környezeti pszichológus volt, vagy ahogy azt a nyolcvanas években mondták, ergonómus, és a börtönt a tér és a fogvatartotti magatartás szempontjából vizsgálta meg. A hetvenes évek amerikai demokratizálódási mozgalmainak fontos eleme volt a börtönök humánusabbá tétele. Ennek egyik formája a furniture rearrangement volt, ami gyakorlatilag átbútorozást jelentett, hiszen például az éttermekben a sorokba rendezett és rögzített székeket mozdították el a helyükről, hogy a fogvatartottak szabadon képezhessenek csoportokat, hogy ezáltal olyan információkat cserélhessenek egymással, amelyek más helyzetben tiltottak lennének, mert veszélyeztetnék a börtön biztonságát.
Morrero feltárta, hogy a börtönépítészetnek vannak olyan sajátosságai, amelyek elősegítik a prizonizációt[45], amit még Clemmer fogalmazott meg az egyik klasszikus művében. A prizonizáció egy folyamat, amelynek során a személy felveszi a börtön értékeit és erkölcsi normáit. Morrero szerint ebben a folyamatban a fogvatartott többnyire passzívan vesz részt, olyan módon, hogy a személy egyes, kontrollra törekvő intézkedéseit elkerüli. Erre reflektálnak a börtönépítészeti sajátosságok. A fogvatartott folyamatosan érzékeli a biztonságot és azt a teret, amit a személyes szükségleteire fordíthat. Mind a kettő érzékelési folyamat a gengesedést segíti elő. Ezért a személyzet igyekszik az intézet bútorozást is úgy kialakítani, hogy a fogvatartottak ne csoportosulhassanak, azaz például a székeket sorban rögzíti, hogy azokat a kulturális foglalkozások során ne lehessen mozgatni. Korábban a börtönökben éppen ezzel az indokkal nem léteztek közösségi termek, a fogvatartottak klubszerű tevékenységekben nem vehettek részt. A fogvatartottak nem kedvelik a személyzet kontrolláló attitűdjét, mert úgy érzik, hogy az a rigid biztonsági személet része, ezzel szemben a kollaboratív attitűdöt érzékelve a fogvtartottak rugalmasnak érzékelik a személyzetet, és igyekeznek együttműködni velük, hogy ők maguk is megőrizzék a status quo-t. Morrero szerint a közös helyiségek létesítésével a fogvatartottak olyan megengedett interakcióba léphetnek egymással, ami máshol nem lenne megengedett. Erre lehet példa a liftezés, ami többnyire az egymás alatt lévő zárkák között cserekereskedelmet jelenti, valamint a fidizés, ami viszont teljes egészében női és férfi fogvatartottak közötti liftezés és kiabálás módszerével történő flörtöt jelenti. Közös programok szervezésével, bizonyos keretek között, ezeknek az interakciónak legitim csatornát lehet adni. A börtön továbbá nagyon zajos üzem; asztalosi, illetve hangszigetelési munkákkal a börtönben jelentősen csökkenteni lehet a zajszintet.
Morreroék a vizsgálatban részt vevő börtönben a környezet átalakításával egy időre megoldották a faji problémákat.
A börtön építészeti sajátosságai tehát szerepeket szülnek. A börtön viszont a legtöbb esetben társadalmi nyomásra épül, amikor az embereknek szükségük támad egy olyan épületre, ahol elhelyezhetik a fogvatartottakat, mert a korábbi börtön esetleg túlságosan a város közepén van, vagy más okból kifejezetten zavarja a lakókörnyezetet. Ismét találtunk egy bizonyítékot a totális izolációval szemben.
Érdekességként említjük meg, hogy 1976-ban, Richard Wilmot[46], egy kanadai evangélikus lelkész rövid tanulmányban a humanitás szempontjából vizsgálta meg a totális intézmények rendszerét. Wilmot szerint a rehabilitáció azt jelenti, hogy a személy képes a független életvitelre a szabadulása után. Az izoláció vége után a személy egy nagyobb társadalmi rendszerbe kerül, ahol gyakran nehezebben képes helytállni, mint a börtönben. Sőt, úgy tűnik, hogy a fogvatartottak gyakran megpróbálják a börtön szervezete által sugallt utat választani, azonban ilyenkor olyan nehézségekkel kerülnek szembe, amelyekkel még soha nem találkoztak. Ezért a szabaduló személyeket fel kell világosítani arról a rendszerről, ahová kilépni készülnek. Részletesen el kell nekik magyarázni a szabályok értelmét, és meg kell kérdezni a fogvatartottakat, hogy szerintük a magyarázat fényében, mi volt az addigi életükben rossz. Wilmot azt állítja, hogy nem a totális intézmény izolál, hanem a társadalom nagyobb intézményei, mint pl. az oktatás, a munkavállalás, a családalapítás vagy a gyermeknevelés.
Barry C. Feld[47] 1981-ben egy remek tanulmányban összesítette azokat az elméleteket, amelyek az intézeten belüli fogvatartotti kultúrával és annak kialakulásával foglakoztak. Azt állítja a tanulmányában, hogy a fogvatartott személye (szelfje) nemcsak a fogvatartotti kultúrát befolyásolja, hanem magát a szervezetet is, és ebben a tekintetben meg kell különböztetni a fogvatartott büntetés előtti és büntetés alatti jellegzetességeit. Feld ezen túlmenően mind az import modellt, mind pedig a deprivációs modellt kritizálja.
- az import modell
A Schrag[48] nevével fémjelzett, strukturalista elmélet szerint a fogvatartotti szubkultúrát a kint élet határozza meg, a rabok a külvilágból behozzák a börtönbe a bűnözői értékeket, normákat és magatartásmintákat. Az az a börtönbeli szubkultúra szerkezete öröklött. Ez Feld szerint azért nem állja meg a helyét, mert a börtönben vannak olyan szubkultúrák is, amelyek nem büntető vagy bűnöző jellegűek, és még csak nem is börtön jellege miatt keletkeznek. Itt a fogvatartottak által alapított szakkörökre, zenekarokra, színjátszó csoportokra kell gondolni; vagy egyre inkább ide lehet sorolni a börtönbeli kábítószer-kereskedelem fogyasztói rétegét, valamint a börtöntetoválások szubkultúráját.
- a depriváció modell
A korábban már említett Sykes által először leírt, inkább funkcionalista deprivációs modell szerint, a fogvatartottak a börtönbe kerülve számos megfosztásnak vannak kitéve, és a börtönbeli informális rendszer célja az, hogy az elvonásokat valamelyest kompenzálja. Ez a modell közelebb áll egyébként Goffman elméletéhez is. A börtönszubkultúra szerepe tehát a börtön szervezeti célja ellen irányul. Fled szerint ezzel az elmélettel az a legnagyobb baj, hogy a deprivációkból számos fogvatartott hasznot húz. Gondoljunk itt azokra a fogvatartottakra, akik a konyhán dolgoznak, és képesek az élelmiszerekkel illegálisan kereskedni. Ez a kereskedelmi lánc olyan erős és hatékony, hogy általában a börtönben minden illegális fogyasztási cikk elosztó helye a konyhákban van, bármennyire is törekszik a börtön vezetése arra, hogy ezt a jelenséget megszüntesse.
Láthatjuk, hogy mintha az import és depriváció modellek egy pólus két végében helyezkednének el, és a belőlük következő tényezők együttesen szabályoznák a börtönéletet. Nem is lehet olyan egyszerűen az egyik vagy a másik elmélet mellett letenni a voksot, hanem valamilyen szinten ki kellene békíteni a két megközelítést Feld szerint, és mi igazat adhatunk neki, azonban ebben az esetben Goffman elméletét nagyon komoly megrázkódtatás éri: nem feltétlenül a hivatali szabályok irányítják a fogvatartottak életét a börtönben, amennyiben az import modell is érvényesül valamilyen szinten, és miért ne lenne érvényes?
Feld model
|
|
a szervezet célja | |
|
|
letartóztatás |
kezelés |
|
a szervezet eszköze |
|
|
|
csoportorientált |
csoportos letartóztatás engedelmesség / konformitás védelem az intézeten belül
pl.: Guantanamo |
csoportos kezelés csoportfoglalkozás treatment terápiás közösség
pl.: Hollandiai drogmentes közösségek |
|
egyénorientált |
egyéni letartóztatás nevelési célzat újranevelés/fejlesztés védelem az intézeten belül
pl.: Panopticon |
egyéni kezelés pszichológiai kezelés treatment
pl: kényszergyógykezelés az IMEI-ben |
A fenti ábrán Feld két kontinuumot feleltetett meg egymásnak:
- a szervezet célja: a börtön célja kettős: az egyik az izoláció, a társadalomtól való elkülönítés, azaz a letartóztatás; a másik a rehabilitáció, azaz az, hogy a fogvatartott legalább olyan állapotban kerüljön ki a büntetés-végrehajtási, mint ahogyan bekerült, következésképpen a kontinuum másik vége a kezelés;
- a szervezet eszköze: ez lehet az, hogy a börtöninkább a fogvatartottak csoportjaira koncentrál, azaz a rezsimek profiljának megfelelően klasszifikálja a fogvatartottakat; vagy az egyéni foglalkozásokra fekteti a hangsúlyt.
Nyilvánvaló, hogy minden egyes börtönt egészként vagy az elemeiként is el lehet helyezni a fenti két kontinuumon, azaz valószínű, hogy nem lehet olyan börtönt találni, amely szélsőségesen csak az izolációt vagy a csoportos foglalkozást szolgálja.
A jobb érthetőség szempontjából, mind a négy így keletkező típusra egy-egy példát próbálunk említeni:
1. csoportorinetált letartóztatás
Talán a Guantanamo-öböl Börtöntábor lehetne egy megfelelő példa, mert ott valóban terrorizmussal gyanúsított, muszlim fogvatartottak csoportját helyezték el nagyon is azzal a céllal, hogy elkülönítsék őket az amerikai társadalomtól. Meg kell itt említeni, hogy a terrorizmussal gyanúsított személyek többsége, úgynevezett preventív letartóztatás (preventive detention) alatt áll, ami azt jelenti, hogy nem bizonyítható, hogy bűncselekményt követtek el, azonban a gyanú szerint olyan agresszív politikai csoportokhoz állnak közel, akik terrorcselekményekre készülnek; a szabadságelvonással járó intézkedések új típusa fejlődött ki, ami nem azonos az előzetes letartóztatással (pre-trial detention).
2. csoportorientált kezelés
Egyes holland börtönökben nem kábítószermentes körletek (drug free units) működnek, hanem kábítószer problémával szembesülő fogvatartottak önképző és kortárs segítő csoportjai és lakóközösségei. Az ilyen típusú prevenció multidiszciplináris megközelítésű, azaz a csoportban a lehető legtöbb terápiás módszert kipróbálják, sőt kísérleteznek is a módszerekkel annak érdekében, hogy a fogvatartottak a leghatékonyabban tudjanak megküzdeni a drogok hatásai ellen. Meg kell mégis gondolni, hogy mindez mégiscsak zárt intézetben történik, ahol az emberek össze vannak zárva. A személyzet akkor ad privilégiumokat a fogvatartottnak, ha azok az általuk hozott szabályokat betartják, ennek persze lehet az a következménye, hogy néhány fogvatartott úgy érzi, hogy túl sokat ad magából a rendszernek, illetve minden bizonnyal lesznek olyan személyek is a csoportban, akik csupán a rendszer áteresztő képességét használják ki, és nem illeszkednek a csoport működési funkciójából eredő normákhoz.
3. Egyéni letartóztatás
A Jeremy Bentham[49] által tervezett panopticon (mindentlátó) börtönben a fogvatartottak egyéni elhelyezésben részesültek a hatalmas, többszintes kör alakú épületben. Ezzel az egyébként XVIII. századi módszerrel a fogvatartott mindennapi élete felett felügyeletet lehet gyakorolni úgy, hogy az épület közepén álló őrtoronyból a személyeket figyelemmel lehet kísérni, sőt szinte a gondolatokat is látni lehet. A panoptikon típusú holland Breda Bv. Intézetben a fogvatartottak fegyelmi elkülönítése az egész börtön szeme láttára történik, ezért rendkívül megalázó érzés lehet. Bentham legmerészebb álmait is felülmúlta azonban a technológia, mert a fegyelmi elkülönítő helyiségekbe szerelt képrögzítő berendezés segítségével a fogvatartottal történt bármilyen esemény dokumentálható, és utólag megvizsgálható.
4. Egyéni kezelés
Az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben a kényszergyógykezelés szabadságelvonással járó intézkedés alá vetett fogvatartott egyéni gyógyszeres pszichoterápiás kezelésben részesül, azaz – szociológiai értelemben – a rendszer a fogvatartott idegsejtjei fölött gyakorol hatalmat. A gyógyszeres kezeléssel meghatározzák, hogy a személyek mikor legyenek ébren, mikor legyenek nyugodtak, vagy mikor legyenek aktívak. Mielőtt ezt a rendszert amorálisnak minősítenénk, gondoljunk abba bele, hogy a fogvatartotti szubkultúra az illegális Rivotril kereskedelem révén gyakorlatilag ugyanezt teszi saját magával. Az már más kérdés, hogy milyen társadalmi folyamatoknak kell lejátszódni ahhoz, hogy a Rivotril probléma kibontakozzon. Valamint tény az is, hogy az IMEI-ben a betegek állandó orvosi felügyelet alatt állnak, azaz a gyógyszeradagjaikat ellenőrzik.
Ha az egyén a fentebb ábrázolt kontingencia táblázat egyik pólusán, de éppen ott, helyezkedik el, a goffmani totális intézmény rabja, azonban ez csak elvi szinten lehetséges, és úgy tűnik, hogy az ellentétes erők ebben a rendszerben nem kiegyenlítik, hanem semlegesítik egymást. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a totális intézmény a társadalmi zárt intézmények csupán elviekben létező speciális esete.
Miután megvizsgáltuk Goffman elméletének hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évekbeli kritikáit, nézzük meg, hogy az olyan gyakran emlegetett globalizáció és terrorfenyegetettség milyen módon befolyásolta a társadalom vélekedését a büntető politika egyik végpontjáról, a börtrönről.
Keith Farrington[50], az egyébként szintén Walla Wallában található Whitman College professzora, egy 1992-es cikkében[51] elemezte részletesen az amerikai társadalomban történt változásokat, és azok hatását a börtön társadalomban élő fogalmára. Mint látni fogjuk ez a megközelítés rendkívül egyedi, ugyanakkor kissé nyugtalanító társadalomkritika, és semmiben sem különbözik a magyarországi helyzettől.
Farrington legfőbb észrevétele a témával kapcsolatban, hogy a totális intézmények nincsenek elvágva a társadalomtól. Az újabb elmélet szerint a börtön egy stabil és folyamatosan fennmaradó társadalmi hálózat része, amelynek elemeit a fegyintézet, az azt befogadó közösség és/vagy település, valamint a tágabb társadalom képezi. Az elméleti hipotézistől eltérően a börtön inkább „nem annyira totális” intézmény, hiszen speciális, azonosítható és átjárható csatornák kötik össze a társadalommal, azaz a külvilágtól való szeparáltsága tökéletlen.
Letagadhatatlan, hogy a börtön kapcsolatban áll a külvilággal, hiszen a börtönben lévő személyek összetétele – azaz a börtönközeg - időről időre változik, ahogy azt én magam is leírtam egy korábbi tanulmányomban[52]. Az intézetben dolgozó személyek váltásokban dolgoznak, és a napszakoknak, a hét napjainak, valamint az évszakoknak megfelelően, hol kevesebben, hol többen vannak. Némivel lassabb lassúbb periodicitást mutat a fogvatartotti állomány, de a pl. bíróságok ítélkezési szünetei minden esetben érzékelhetők a börtönpopuláció változásaiban. A társadalomban élő börtönfogalom metafora csupán, és léte azt bizonyítja, hogy az objektív és szubjektív börtönkép között különbség van. Ezzel kapcsolatban nem hanyagolható el a tény, hogy a különbség az átlagemberben merőben jellegzetes elvárásokat produkál, mint azt a későbbiekben látni fogjuk, valamint, hogy ezek a jelenségek a fogvatartottak szelfjében és önértékelésében is lecsapódnak, ez utóbbi jelenség egy külön tanulmányt érdemelne, hiszen akár empirikus módszerekkel vizsgálható lenne hazai körülmények között.
Mind a társadalom tagjaiban, mind az akadémikusokban kétségek élnek afelől, hogy a börtön sui generis jó-e és hasznos-e, ha totális vagy azt megközelítő módon működik. A börtön társadalmi kapcsolata nagyon hevesen érezhető és nyomon követhető a politikai és jogi eljárások változásában, valamint abban a kapcsolatban, ami a fogvatartottak és az intézeten kívüli szubkultúrájuk között áll fenn. Mindezekkel szemben Goffman elmélete jobban emlékeztet a depriváció modellre, mint azt korábban már láttuk.
Farrington hat tényezőt sorol fel, amelyek nehezítik a totális intézmény elmélet elismerését, és bizonyítják a társadalommal való szoros kapcsolatot. Ezek közül az első kettő a börtönöket mégis inkább a valódi totális intézmény felé kényszeríti, azonban azonosítható további négy tényező, ami nem engedi meg a börtönök totalizálódását.
1. Társadalmi attitűdök a börtönökkel kapcsolatban
Míg a hatvanas és hetvenes években a társadalom széles rétegei inkább szimpatizáltak a szabadságuktól megfosztott személyekkel, addig az ezredforduló környékén ez az attitűd az ellentétébe csapott át. Gondoljunk a hatvanas és hetvenes évek hippi, illetve punk mozgalmaira, az 1968-as párizsi és prágai eseményekre, a vietnami háború köré szerveződő baloldali mozgalmakra vagy a korábban már említett antipszichiátriai megközelítésre. Mindegyik folyamat hazánkban is éreztette a hatását. Szinte már közhelynek számít, hogy a migráció globalizálódása, a közel-keleti helyzet eszkalálódása, a Szovjetunió felbomlása és számos egyéb tényező a kilencvenes évek elejére átrajzolta a világpolitikai erőviszonyokat. Hazánkban is lezajlott a rendszerváltás, és egyre inkább nehezebbé vált a társadalmi orientáció, és a dezorganizáció jelei a mindennapi életünkben érzékelhetők. Ezért a társadalmak inkább félnek a bűnözőktől, és a börtönök ilyen tekintetben népszerűbbé váltak. Az emberek több börtönt szeretnének látni, de ugyanakkor támogatják azt a nézetet is, hogy a börtönök nem hatékonyak a jelenlegi formájukban, elvesztették a bizalmukat a börtönrendszerek iránt, és minimalista elvárásaik vannak a börtönökkel szemben. Ez utóbbi azt jelenti, hogy az átlagember nézetrendszere szerint a börtönnek totalizálódnia kellene, sokkal inkább büntetővé, szigorúbbá és elnyomóbbá kellene változnia. Ez komoly veszélyt jelent, hiszen, ha személyzet nagy része, középvezetői rétege is ezt a nézetet vallja, az a végrehajtói állomány fasizálódásához vezethet, aminek sajnos már hazánkban is látjuk a jeleit. Mindezen tényezők mellett megfigyelhető, hogy ez az attitűdváltozás világszerte a fogvatartotti populáció növekedését eredményezi. A cikk írása idején hazánk ez alól a trend alól szabadulni látszik, úgy tűnik, hogy az alternatív, szabadságelvonással nem járó intézkedések, és a helyi kohéziós törekvések sikerrel jártak.
A társadalom ugyanakkor nem kedveli a nyitott börtönöket, és nem viseli el a helyi közösségek és rabok keveredését. Az állampolgárok a fogvatartottakat szívesebben látnák a falakon belül. Ezt a folyamatot a jelenségeket rosszul interpretáló média csak generálja.
2. Börtönépítészet és börtöngépezet
A technológia és a piac törvényei azt eredményezték, hogy a fogvatartottak őrzéséhez egyre kevesebb emberi tényező járul világszerte. A börtönök köré épülő falak egyre magasabbak, és nagyon úgy tűnik, hogy az épületeket úgy tervezik meg, hogy a hozzátartozók keveset érintkeznek a fogvatartottakkal. Hazánkban ilyen tekintetben mintha valamilyen szinten a körültekintés, a társadalmi összefogás és az állami szervek közötti koordináció látványos hiánya is tetten érhető lenne, hiszen például a Fővárosi Büntetés-végrehajtás Intézet III. Objektuma körüli helyzet megoldhatatlannak tűnik, a hozzátartozók és a fogvatartottak közötti illegális kapcsolattartás, azaz az ordibálás és a betűmutogatás, értelemszerűen az intézet építészeti sajátosságaiból ered, és már a helyi lakóközösség életét is zavarja. Ez a jelenség is a börtönök totalizálódása felé mutat.
Az előző két pont szellemisége amellett, hogy a goffmani tézis szükségességét támogatja, azonban bizonyára nem találkozna alkotójának szándékával, és – ez nagyon fontos – erélyesen szemlélteti, hogy a börtön és a társadalom között intenzív interakció áll fenn.
3. A börtönök fenntartásának költsége
Jelenleg hazánkban egy fogvatartotti férőhely kialakításának hozzávetőleges költsége 15 millió forint körül mozog, valóban jóval olcsóbb a szociálpolitikán, a szakmapolitikán és a büntető politikán változtatni; azonban ezek a tényezők sem függetlenek a politikától valamint a személyi állomány hozzáállásától, és a közösségi felelősségvállalás és annak költséghatékony volta csak jelenleg kezd kibontakozni a végrehajtó állomány tagjainak mindennapi informális beszélgetéseiben. Farrington is felismerte ezt a jelenséget, és különösen nehéz feladatnak minősítette a börtönök gazdasági vezetését. A fegyintézetek logisztikája sem lehet független a társadalomtól, kezdve a beszállítóktól, a karbantartókon át egészen a társszervekkel való szükségszerű kapcsolattartásig. A nyolcvanas években Angliában, Németországban és az Egyesült Államokban megjelentek a magánbörtönök, amelyek léte is azt sugallja, hogy az állam egyedül nem képes finanszírozni a büntetés-végrehajtást. Ilyen szempontból a börtönök létestése nem a politikai, hanem a gazdasági elit kezébe kerül, és elkerülhetetlen a lobbyérdekek érvényesülése a büntetés-végrehajtási célokkal szemben. Már hazánkban is megindult ez a folyamat, és a cikk írásának pillanatában, Tiszalökön már az utolsó fázisban tart az első hazai PPP börtön megnyitása. Érdekességként említjük meg, hogy egyes amerikai államok egymásnak bérbe adják a börtöncelláikat másik államokban elítélt fogvatartottak számára, sőt egész államok büntetés-végrehajtási feladatait veheti át egy másik állam, ahogy az Európában San Marino és részben Liechtenstein esetében megfigyelhető.
4. Logikai problémák a börtön totális működésével kapcsolatban
Ha a börtön valóban független lenne a társadalomtól, akkor egy lakatlan bolygóra kellene építeni napjaink globalizálódó társadalmaiban. A fegyintézeteket ki lehet telepíteni a városokból, de ez szükségszerűen helyi elégedetlenséget vált ki, és az infrastruktúra költségeinek drágulását hozza magával. A börtöntársadalom összetétele is magában hordozza a társadalmi kapcsolatot. A személyzet a börtönben dolgozik, azonban a szabad idejét az intézeten kívül tölti, és egyre több olyan fegyintézet létezik, ahol a fogvatartottak is kimehetnek az intézetből. Az újonnan befogadott fogvatartottak friss információkat szállítanak az intézetbe, és egyébként is: a tiltott tárgyak nagy része is a külvilágból a börtönbe.
5. Kulturális értékek és a társadalom egységes rendszere
A társadalom nagy többsége tudatában van az állampolgári és emberi jogainak, és ezen az ismereteivel nem fér össze a börtönök totalitása. A többség alapvető értékrendjébe tartozik a család, a szabadság, az emberi méltóság és az információ szabad áramlása. Nem véletlen, hogy a börtönben konjugális, azaz intim együttlétre alkalmas látogatási helyiségeket alakítanak ki, illetve olyan beszélőket szerveznek, amikor a család elkülönülhet a többi fogvatartottól. A kilencvenes évek végéig hazánkban az volt a gyakorlat, hogy a fogvatartottak számára a hónap egy meghatározott, hétvégi napján biztosították az évi tizenkét kötelező beszélő egyikét. Az intézetben kialakított nevelési csoportoknak egy bizonyos napra és időpontra volt meghirdetve a beszélője. Ez a gyakorlat egyre inkább a háttérbe szorul, és hazánkban is érvényesül a munkaidőhöz igazított látogatási rend, azaz ebből a szempontból a magyar börtönök alig különböznek a kórházaktól. További ilyen példa lehet, hogy a börtönökben bevezették a számítógépes nyilvántartást. Ez Magyarországon a kilencvenes évek közepén maradéktalanul megtörtént, de érdekes módon Ausztriában csak az ezredfordulón, Hollandiában viszont a fogvatartottak bármilyen büntetés-végrehajtási adata bárhonnan elérhető az intézeten belül. Nyílván az adott társadalom informatikai felkészültsége a börtönben is érezteti a hatását. Lesújtó lehet, és szintén társadalmi attitűdöt árul el, hogy jelenleg a magyar börtönökben, több mint tízéves, elavult géppark üzemel.
Az emberi jogok védelmében nemzetközi és civil szervezetek külön fókuszálnak a börtönökre. Hazánkban a rendszerváltás után azonnal megalakult a Magyar Helsinki Bizottság illetve a Társaság a Szabadságjogokért, mindkét szervezetnek külön börtönügyi szakmapolitikája van. A börtönökbe nem csak emberi jogi irányultságú civil szervezetek, hanem nőpolitikai, egyházi, oktatási, kábítószer-prevenciós és egyéb önkéntes segítők tartják a szemüket a börtön világán és a biztosítékok működésén, ezt a tevékenységet nevezzük a börtönnel kapcsolatos monitoringnak. Hazánkban és a környező országokban az a gond jelentkezik, hogy az európai integráció miatt a biztosítékok működése nem igényel már erélyes monitoringot, hanem sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fordítania a civil szervezeteknek a börtönlakók reintegrációs segítésére, hatékonysági tanulmányok elvégzésére, illetve igényszint-felmérésre, valamint az ezekből eredő közös pályázati lehetőségek kihasználására.
6. A büntetés-végrehajtás alapvető filozófiája
A hatvanas évek reszocializációs és rehabilitációs tökevéseiből kiindulva a börtönrendszer alapvető filozófiája a reintegráció felé tolódott, ami azt jelenti, hogy a fogvatartottakat segíteni kell abban, hogy visszakerüljenek abba a közösségbe, ahonnan a börtönbe kerültek. Ez az eszme szöges ellentétben áll a goffmani totális intézmény jellegével, amint azt a korábbiakban már jeleztük: a reszocializáció nagyobb mértékben a börtönhöz igazítja a személyiséget, és gyakran nem is piacképes törekvéseket valósít meg. A reintegráció azonban nem valósítható meg anélkül, hogy az állam ne avatkozna be a helyi közösség életébe, ahonnan a rab a börtönbe került, hiszen e nélkül azonnali rekriminalizáció következne be a szabadulás után. Észre kell venni azt is, hogy a reszocilaizáció káros hatása abban is megmutatkozhat, hogy elszakítja a fogvatartottakat a szeretteitől, rokonaitól. Az idealisztikus társadalom felépítésének kollektíven és kötelezően megfogalmazott vágya már hazánkban is a múlté, azaz a társadalmi változás alapvetően befolyásolta a börtön ideológiáját. A társadalom és a börtön tehát olyan alrendszeri kölcsönhatásban áll, ahol az egyik rendszerben bekövetkező alapvető változás a másik rendszerben is érzékelhető.
Feleslegesnek tűnik azonban re- szócskával kezdődő kifejezések helyességén vitatkozni, hiszen a posztmodern börtönök egységes célja a fogvatartott személyiségében bekövetkező pozitív változás és az önbecsülés fejlődése. Szinte mindegy, hogy ez melyik formában valósul meg. A börtönártalmak széles skálája ezen törekvések ellen ható erő, és a börtön éppen azzal szolgálja a társadalmat, hogy arra törekszik, hogy egyre kevésbé érvényesüljenek a totális intézményi jellegéből eredő sajátosságok. Ha ez legalább minimális szinten nem teljesülne, az intézetek faláról le lehetne venni cégért, és azt lehetne kiírni a kapuk fölé, hogy „rosszember-raktár”.
Láthatjuk tehát, hogy a mai börtönök nem totális intézmények, legalábbis az elmúlt ötven esztendőben jelentős mértékben detotalizálódtak a világ „nyugati” kultúrájú felében. A társadalom azonban nem követte le ezt a változást, és rendszerint úgy vélekedik, hogy a mai börtön olyan, mint a történelmi börtönök. Ez a média káros hatásának is köszönhető, hiszen a börtönök akkor kerülnek a híradásokba, amikor az intézetekben lázadás tör ki, valaki megszökik, vagy sok öngyilkosság történik. A tömegkommunikáció leegyszerűsíti a börtön valódi képét, és egy sajátos klónt hoz létre, ami inkább a valóság show-k véresebb és erőszakosabb avatarja lesz. Az általános vélekedés szerint a veszélyes bűnözők be vannak zárva a börtönbe, és jó dolguk van, és nem tudnak onnan egykönnyen kijönni. Ez a képzet merőben csalóka, ugyanis az igazságszolgáltatási rendszer egyes-egyedül nem képes felvenni a bűnözés elleni harcot, és nem is a feladata. Az állampolgárok többsége a hamis totális intézményfogalom által építi fel a biztonság illúzióját. A többségi társadalom nem bízik a rehabilitációban, és ezért úgy gondolják, hogy a rabok nem lépnek kapcsolatba a külvilággal. Illúzió él a büntetés-végrehajtásról olyan szempontból is, hogy azért humánus, mert a veszélyes bűnözőket elzárja a külvilágtól, és így megvédi a családokat. Az emberek hajlamosak összekeverni az egyéni dühöt és haragot a kollektív bosszú szükségességével, illetve néha egyes börtönőrök a saját sérelmeiket igyekeznek a rabokon megbosszulni, abban a hitben élve, hogy erre őket a társadalom ruházta fel. Mint azt a korábbiakban is szemléltettük, ezt a jelenséget hívjuk retribúciónak. Az egyéni bosszútudat azért alakulhatott ki, mert az emberek egy része nem érti a posztmodern börtön koncepcióját. A totális intézmény rémképe a hivatalnokok és a mereven biztonsági irányultságú személyek fejében is tovább él, akik arra gondolnak, hogy harcolni kell azért, hogy a fogvatartottak ne szökjenek meg, és hogy ne lehessen a fogvatartottakat feltételesen szabadlábra bocsátani. Ilyen sajnálatos, és a szerző szerint alkotmányellenes intézkedés volt hazánkban az úgynevezett tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés bevezetése. Ilyen, de ennél némileg korlátoltabb nézet a halálbüntetés visszaállításának igénye is.
Nem bújhatnak ki a felelősség alól azok a társadalomtudománnyal foglalkozó személyek, akik továbbra is omnipontens magaslatokba helyezik Goffman tanait, és többnyire félre is magyarázzák azokat. A börtönökről szóló szemináriumok során olyan témákat kell megvitatni, amelyek a börtön és a társadalom erős kapcsolatát bizonyítják: az intézeten belüli fogvatartotti szubkultúra, a börtönszleng, a börtönbeli erőszak, a tiltott tárgyak, a női börtönőrök, a börtönbeli kábítószer-probléma stb.
A totális intézmények mítosza az egyéneket megnyugtatja, és azt a téves nézetet erősíti, hogy a bűnözéssel kapcsolatos problémák gondok megoldhatók. Nagyon fajsúlyos probléma ez, hiszen a deviancia olyan viszonyítási alap, ami nélkül a társadalom nem maradna meg. A rendszerszemlélet hiánya a kollektív felelősség, és az „egyek vagyunk” élmény ellen dolgozik, és fenntartja azt a középkori nézetet, hogy a javak megszerzésére csak annak van joga, aki örökölte azt, hogy ezt az örökséget meg kell védeni, és aki ezt nem tartja be, azt meg kell büntetni, és ki kell zárni a társadalomból. Sykes[53] klasszikus művében írja, hogy a szabad világ nem mer szembesülni azzal, hogy a bezárt személyek státuszának lényegi funkciója a többség jóléte, és ezért a börtönök bástyafalai nem csak azt a cél szolgálják, hogy ne tudjanak a rabok megszökni, hanem el is takarják a szégyellni való embereket. Ezt a jelenséget hívjuk reluktanciának.
A mitikus totális intézetek sem képesek kivonni a társadalomból a bűnözést, nem szennyszivattyúként működnek, nem képesek megvédeni a társadalmat, és axiomatikusan nem rehabilitálják a bentlakókat.
A mítoszban való hit eredményezi azt, hogy a törvények szigorúbbak lesznek, a börtönlakók száma egyre nő, a telítettségi és más mutatók rossz irányba tendálnak, az ítéletek hosszabbak lesznek, és egyre több börtön épül. Ezek sajnos a bűnözés és az ebben a cikkben leírt jelenségek tüneti kezelését jelentik csupán, nem szüntetik meg a betegséget.
[1] Egy kaliforniai börtönvers, forrás: http://sonic.net/~doretk/ArchiveARCHIVE/Prison/Pris.poems/worldforgotten.html [2008-01-15], szabad fordítás: „Nincs olyan vadon, amely több veszélyt rejtene // én minden nap és minden személy // csak egy-egy szembejövő idegen”
[2] Goffman, E. (1963) Stigma: Notes on the Management of Spoiled Identity, Prentice-Hall
[3] Goffman, E (1982) A hétköznapi élet dramaturgiája, Népművelési Intézet
Goffman, E (1978) Érintkezések, Oktatási Minisztérium, Marxizmus-Leninizmus Oktatási Főosztálya
Goffman, E (1981) A hétköznapi élet szociálpszichológiája, Gondolat
[4] Goffman, E (1979)Gender Advertisements, Harper
[5] lásd 20-as lábjegyzet
[6] „Essays on the social situation of mental patients and other inmates”
[7] Lásd: 1979. évi 11. törvényerejű rendelet a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról: „32. § A szabadságvesztés végrehajtása alatt az elítélt elveszti a személyi szabadságát; az állampolgári kötelességei és jogai annyiban szünetelnek, illetve korlátozottak, amennyiben erről az ítélet vagy törvény rendelkezik.”, 1995. évi CVII. törvény a büntetés-végrehajtási szervezetről: „34. § (1) b) fogvatartott: aki a szabadságelvonással járó büntetést, intézkedést, büntetőeljárási kényszerintézkedést, az elzárást bv. szervnél tölti.” valamint: 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól: „1. § (3) A szabadságvesztésre ítélt (a továbbiakban: elítélt), az előzetesen letartóztatott (a továbbiakban együtt: fogvatartott)”
[8] Boros, J., Cseknety, L. (2002) Börtönpszichológia, Rejtjel Kiadó
[9] IM rendelet: 42. § (1)
[10] 11/1996. (X. 15.) IM rendelet a büntetés-végrehajtási intézetekben fogvatartottak fegyelmi felelősségéről
[11] Laing, R.D. (1960) The Divided Self: An Existential Study in Sanity and Madness. Harmondsworth: Penguin.
[12] Thomas Szasz (2001) Szertartásos kémia – Drogmitológiák, Új Mandátum Kiadó, Budapest
[13] Foucault, M. (1990) Felügyelet és büntetés, Gondolat
[14] Synposium on Preventive and Social Psychiatry, Walter Reed Army Institute of Research, Washington D. C. (1957), pp 43-84.
[15] Donald R. Cressey: The Prison (ed.) (1961) Holt, Rinehart and Winston, Inc.
[16] Irwin, J., – Cressey, D. (1962): Thieves, convicts, and the inmate subculture. Social Problems. 54, 590–603.
[17] A szabadságvesztés büntetés célja: Bv. tvr.: „19. § A szabadságvesztés végrehajtásának célja az, hogy e törvényben meghatározott joghátrány érvényesítése során elősegítse az elítéltnek a szabadulása után a társadalomba történő beilleszkedését, és azt, hogy tartózkodjék újabb bűncselekmény elkövetésétől.”
Az elítéltek nevelése: Bvtvr: „38. § (1) A szabadságvesztés végrehajtásának feladata, hogy fenntartsa az elítélt önbecsülését, fejlessze a felelősségérzetét, és ezzel elősegítse, hogy felkészüljön a szabadulása utáni, a társadalom elvárásának megfelelő önálló életre.
(2) Az (1) bekezdésben megjelölt feladat végrehajtása érdekében fel kell használni a szükséges gyógyító, oktató, erkölcsi és szellemi erőforrásokat, biztosítani kell a rendszeres munkavégzés feltételeit.”
[18] A Los Alamos National Laboratory a világ jelenlegi legnagyobb multidiszciplináris kutatóhelye, összesen több mint 16 000 dolgozó ad munkahelyet.
[19] Farrington, K. (1992), The Modern Prison as a Total Institution? Public Perception Versus Objective Reality, Crime and Deliquency; 38;6, 6-23 pp.
[20] Goffman, E (1959) The Presentation of Self in Everyday Life (monograph), University of Edinburgh Social Sciences Research Centre, 1956, revised and expanded edition, Anchor Books
[21] i.m.
[22]A hazai börtönökben ilyen jellegű problémát jelent a Rivotril („rinyó”) tabletta. A Rivotril tabletta benzodiazepinszármazék, vagy klonazepam. Depresszáns gyógyszer, ami azt jelenti, hogy nyugtató hatása van. Ilyen gyógyszer a drágább Xanax is. Korábban az ilyen gyógyszereket antianxiotikumoknak nevezték, azaz a harag, a rettegés és a félelem leküzdése ellen adták. A Rivotril elsősorban nyugtató tabletta, de eufórikus hangulatot is eredményezhet. Mellékhatásai a következők: depresszió, kábultság, idegesség, anterográd amnézia (amikor a rövid távú memóriából az információ nem kerül át a hosszú távú emlékezetbe). A Rivotril 1–2 hetes alkalmazás (vagy illegális szedés) után, az abbahagyás esetén utóhatásokat generál, azaz elvonási tüneteket okoz, és gyógyszerrel szembeni tolerancia is kifejlődik (egyre többet kell bevenni a kívánt hatás elérésének érdekében). A Rivotrilra is, mint minden drogra, jellemző a set-setting elmélet, azaz az egyéntől és a környezettől együttesen függ a drog hatása (és az elvonási tünet), ezért a börtön mint zárt tér veszélyes helyzeteket teremthet. A Rivotril tabletta illegális börtönbeli kereskedelme ellen minden eszközzel fel kell lépni. Az utóbbi időben a magyar büntetés-végrehajtási intézetekben a fogvatartottak nem csak a Rivotrillal élnek vissza, hanem a Tegretollal is. Ez a hepatotoxikus gyógyszer ugyanúgy hepatitist (májgyulladást) idéz elő, mint a hepatitis vírusok, ezért nagyon veszélyes, adagolása elvileg szigorú orvosi körültekintéssel képzelhető el. A fogvatartottnál orvosi papír nélkül talált Tegretol tabletta azonnali orvosi vizsgálatot követel meg, mert a gyógyszer többek között antipszichotikum és antiepileptikum is. Nem lehet véletlen, hogy a fogvatartottak rábukkantak a Tegretolra, hiszen a gyógyszert a poszttraumatikusstressz-szindróma kezelésére is alkalmazzák. Az orvos felügyelete nélkül szedett Tegretol többek között sárgaságot, bőrkiütést, étvágytalanságot, látászavart, émelygést, kábaságot, hányást és (a tipikus tüneteket) szédülést, álmosságot, tántorgó, rendezetlen járást (ataxia) és izgatottságot okozhat.
[23] Egy szóval: immanens jelenségek
[24] Christie, N. (2004): Büntetésipar. Osiris Kiadó, Budapest.
[25] Guenther A. L. (1975) Compensations in a Total Institution: The Forms and Functions of Contraband
[26] Sykes, G. M. (1958), Crime and Society, New York: Random House
[27] Marcell Mauss ezt a fogalmat testtechnikának nevezi.
[28] Erre példa lehet, hogy 2007-ben egy hazai börtönben a fogvatartottak, nyílván a személyzettel együttműködve zártláncú pornótévé-csatornát építettek ki. A kábeleknek külön lyukakat fúrtak a falon, és természetesen a szolgáltatásért a fogvatartottaknak fizetnie kellett.
[29] Ez a leggyakrabban a magyar viszonyok között a hajómakett, a zárkaasztal szálkáiból készített függődísz, a labdaüzemben készített kisebb labda stb. Nagyon szép példáját láthatjuk ennek Marjane Satrapi Persepolis (2007) című animációs filmjében: a főhős kislánynak a szabadult politikai fogoly nagybácsi a szabad életben és a beszélőn is egy kenyérbélből készültkacsát ad. Hogy ez a dolog mégis veszélyes lehet, arra remek példa Woody Allen Fogd a pénzt és fuss (1969) című filmje, amiben a főhős komikus körülmények között egy szappanból készült, és cipőkrémmel bekent műpisztoly segítségével szabadul ki a börtönből.
[30] A hazai börtönökben csutorának nevezik azokat a péniszgolyókat, amelyeket a fogavtartottak fogkeféből vagy csapfogantyúból készítenek kifinomult reszelési technikával.
[31] Az egyik holland börtönben, a letétezést végző felügyelőnő feje fellett legalább ezer darab, rendkívüli változatosságot mutató díszítésű, anyagú, nagyságú és használtsági fokú hasispipa lógott. A hölgy büszke volt a gyűjteményére, és mint trófeákat mutatta be a látogató delegációnak.
[32] Osborne, Th. M. (1991) Within Prison Walls Spruce Gulch Press, NY
[33] A „lakók kormányzati tanácsa”
[34] McKay Commission (1972) New York State Special Commission on Attica. (McKay Commission: Official Report.) Attica. New York: Bantam
[35] maximum security prison
[36] Tyrner-Stastny, G., Stastny, Ch. I.(1977) The Changing Political Culture Of A Total Institution: The Case Of Walla Walla The Prison Journal; 57; 43
[37] Lifers of Hope, azaz „reménykedő életfogytosok”, valószínűleg kapcsolatban áll Stephen King 1982-es könyvével, és Frank Darabont azt adaptáló 1994-es filmjével.
[38] Németországban, Dániában és az Egyesült Államokban a Hell’s Angels nevű motoros geng a mai napi jelentős erőket képvisel a börtönökben.
[39] riot squad
[40] a „lakók szabályzat tanácsa”
[41] Fogel, D. (1975) "We are the Living Proof": The Justice Model for Corrections. Cincinnati: W. H. Anderson
[42] David Morrero (1977) Spatial Dimensions Of Democratic Prison Reform: Human Space and Political Participation in Prison, The Prison Journal; 57; 31
[43] Haney, C., W.C. Banks and P.G. Zimbardo (1973) ‘Interpersonal Dynamics in a Simulated Prison’, International Journal of Criminology and Penology 1: 69–97.
[44] Martinson, R. (1974), What works? - Questions and answers about prison reform, Public Interest, 35, 22-54.
[45] Clemmer, D. (1940). The prison community. Boston: The Christopher Publishing House.
[46] Wilmot, R. (1976) What is Rehabilitation? International Journal of Offender Therapy and Comporative Criminology; 20; 246
[47] Feld, B. C. (1981) A Comparative Analysis of Organizational Structure and Inmate Subcultures in Institutions for Juvenile Offenders Crime Delinquency; 27; 336
[48] Schrag, C. (1954). Leadership among prison inmates. American Sociological Review, 19, 37-42.
[49] Bentham, J. (1995) Panopticon (Preface). In Miran Bozovic (ed.), The Panopticon Writings, London: Verso, , 29-95.
[50] Nem azonos David P. Farringtonnal, aki Friedrich Lösellel együtt a kilencvenes években az European Association of Psychology and Law (EAPL) társelnöke volt.
[51] i.m.
[52] Fliegauf, G. Ránki, S., (2008) Fogva tartott gondolatok, L’ harmattan im print
[53] Uo.